Másokra kényszerített hobbi

Júlia szeretne a társaságok középpontjában lenni, de ez nem mindig sikerül neki, a legtöbbször amiatt nem, mert a környezetében lévők nem figyelnek fel az ő megnyilvánulásaira, akiknek pedig akarva-akaratlan oda kell figyelniük, mert nem tudják kivonni magukat bizonyos tevékenységekből, úgy tesznek, mintha ezek az önmutogatások Júlia életének a részei lennének, és el kell fogadni azokat. Zavaró és unalmas, de mit lehet tenni, ha ő ilyen? — mondják, és máris túltesznek rajta. Ez gyakran kiborítja Júliát, mert ő elvárja, hogy felfigyeljenek rá, ahogy azt is, hogy értékeljék a tevékenységeit, például lájkolják a közösségi oldalakra feltett bejegyzéseit, a nem mindennapi körülmények között készített fényképeit, az önmaga által nagyra becsült bejegyzéseit… Rendszeresen felhívja ismerősei figyelmét arra, hogy mit kell, mit érdemes olvasni, milyen kulturális rendezvényekre kell elmenni ahhoz, hogy ott tanuljanak valamit.

Bence mindig elmondja: nem baj az, ha valakinek van hobbija, csak azt ne erőltesse másokra! Mert elég sokan vannak, akik úgy tudják, ők a legokosabbak, a legtökéletesebbek, mindenkinek rájuk kellene hallgatnia; az idősebbeknek azért, mert ők képviselik a kor szellemiségét, a fiatalabbaknak pedig azért, hogy tanuljanak tőlük. Ezeknek a magukat az origóba képzelő embereknek meg sem fordul a fejükben, hogy a saját hobbijukat akarják szabályként elfogadtatni másokkal, holott éppen ők azok, akiknek lenne mit tanulniuk. Azok akarnak tanítani, akiknek nagy szükségük lenne a tanulásra, mert ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy azokat kell tanulásra ösztönözni — azok kell hogy ösztönözzék magukat —, akik már rendelkeznek egy bizonyos fokú ismerettel. Azok, akik azt hiszik, hogy ők már tudnak annyit, hogy taníthassanak, és nincs szükségük további tanulásra, nagyon hamar visszahúzó erőkké válnak, ezzel nagy károkat okozva a környezetüknek.

Júlia folyton egyfajta észosztónak tekinti magát. Ő nem fogadja el az idősek tanácsait, viszont folyton tanácsokkal látja el a nála fiatalabbakat. Folyton panaszkodik, hogy fáradt, túlhajszolt, nincs szabadideje, nem marad ideje pihenésre és szórakozásra… Amikor Bence elkezdi felsorolni, hogy a Júlia által végzett tevékenységek kétharmada önként vállalt feladat, felháborodik, hogy meg akarják fosztani az életörömeitől.

Bence mindig megpróbál eljutni a történések gyökereihez. Júlia esetében ez nem nagy feladat, hiszen jól ismeri. Gyakran eszébe jut, amikor Júlia folyton amiatt panaszkodott, hogy több ok miatt nem jutott be a művészettörténeti szakra, és be kellett érnie a bölcsészkarral, így tanár lett belőle, de titokban ma is egy más munkahelyről álmodik. Minden szempontból megterhelő, ha naponta azzal kell foglalkoznia valakinek, amit nem szeret, kérdés, hogy mennyiben segít az életöröm megtalálásában, ha munka után, a szabadidejében próbálja meg „kiélni” magát. Tökéletes — elfogadható — párkapcsolatot sem tud kialakítani. Bence ilyenre vágyik — ezt tudja Júlia is —, csak idő kérdése, hogy mikor teszi meg az ez irányú lépéseit. Júlia erre fel van készülve, bár ha ennyi év alatt nem alakult ki közöttük egy összetartó erő, nem sok esély van rá, hogy az megtörténjen.

Júliát egyre többet foglalkoztatja az a gondolat, hogy ő mint egyedülálló, mennyire lesz hiteles ezentúl a gyerekek előtt. Számtalan dologról nem beszélhet majd a gyerekeknek, mert minden, amit mond, tapasztalatok nélkül fogalmazódik meg benne. Mintha olyan verset akarna kívülről megtanítani, amit ő maga sem tud, ő maga sem ért, csak innen-onnan olvasott róla valamit. Pedig szereti a gyerekeket. Ez a szeretet is hiteltelennek tűnik azonban, mert ezer oka lehet annak, hogy neki miért nincs gyereke, nincs viszont egyetlen magyarázat sem arra, hogy mi alapján válik ő „megmondóvá”. Mert a gyereknevelés nem hobbi. A párkapcsolat sem az, még akkor sem, ha sokan annak tekintik. Egy idő után mindenki rájön, hogy az igazi hobbi a hivatás, amit csak tudatosan végezhet az ember, szigorú szabályok és elkötelezettség mellett.

Elek György