Lépést tartani „közös életükkel”
Az ő környezetükben akkor ez még újdonságnak számított: otthon, a konyhában, a hálószobában vagy éppen az erkélyen végezni a cég számára nagyon fontos tervezési munkákat nem akármi. Arra gondoltak, hogy a ház falain belül töltött idő lehetőséget ad majd elgondolkodni a saját életük nagy kérdésein is. Korábban kevés időt töltöttek együtt. Mindketten korán mentek dolgozni, elég gyakran későn értek haza, s akkor sem egyszerre. A ház körüli dolgok nagyobb része Katalinra hárult, este sokszor belealudtak a tévézésbe, és másnap minden kezdődött újra.
Az otthoni munka egészen más — gondolták, amikor ebbe belefogtak. Azt remélték, ezentúl lépést tartanak a „közös életükkel”, olyan értelemben, hogy eltűnik a távolság, nem csak akkor lesznek együtt, amikor hátat fordítanak egymásnak, és álomba merülnek, hanem a nap bármelyik órájában. Mert az együttlét hiányzott az életükből. Mindketten érezték, hogy nincs semmi értelme az állandó rohanásnak. Anyagilag gyarapodtak, ez viszont nem könnyített az életükön, mert nem maradt idejük élni: az anyagi javak folyton gyűltek, a boldogságérzetük pedig folyton gyengült, már-már jelentéktelenné vált, mert ha úgy-ahogy fel-felrezzent bennük a vágy, valami miatt mindig el kellett fojtaniuk. Az együttlét, melynek hiánya észrevétlenül hatályon kívül helyezte azokat a szabályokat, melyek hiánya olyan lemondásokra kényszerítette őket, hogy nem a teljesség felé haladtak, hanem egy bizonytalan irányba, ami valóságban nem létezett, nem vezetett sehova.
Amióta Árpád és Katalin otthonról dolgozik, ha valami nem az elképzelések szerint történik, nem magyarázhatja azt az állandó rohanással. Most mégis úgy érzik, hogy a lényeg nem változott, mert a rohanás csak formailag szűnt meg: nem rohannak egyik helyről a másikra, otthon mégis találnak mindig valami teendőt, ami ha jól átgondolják, nem annyira fontos, sok esetben nélkülözhető is lehetne, mégsem tudnak lemondani azokról.
Mindez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor nemcsak az otthon végzett munka miatt kötődnek az íróasztalhoz, az egyik helyiségből a másikba hordozható laptophoz, hanem a járványhelyzet miatt is. A járvánnyal egy új korszak kezdődött el a magánéletükben. A bezártság idején elválaszthatják egymástól a múltat és a jövőt. Végig lehet gondolni, milyen külső hatások befolyásolták eddigi életüket, hogy a személyiségük jelenlegi szintjére formálódjon. Ott van a tekintetükben, a megszólalásaikban, a viselkedésükben, hogy milyen személyiségek voltak hatással eddigi életük alakulására, kik alakították gondolkodásmódjukat, a látásmódjukat és az értékrendjüket. Egyéniségük a külső és a belső történeteikből áll össze és alakul tovább. Az indulás és az érkezés közötti időszak történései határozzák meg a közösségről alkotott nézeteiket, elképzeléseiket, a családi és a nagyobb közösségekben vállalt szerepeiket. Ahhoz, hogy a bezártságból — ami sokszor magánnyal jár — újra kikerüljenek a közösségi életbe, át kell gondolniuk, mi volt a jó a nagy rohanások időszakában, és mi az, amit át kell vinni a megújulás előtt álló korszakukba. Ahhoz, hogy ne maradjunk önmagunk mögött, nemcsak a pillanatok megoldásait kell keresni, hanem az elkövetkező pillanatok, órák, napok és évek lehetőségeit is.
Árpád látja a kiutat, van elképzelése, hogyan lehet kiszabadulni a tehetetlenségi erő hatalmából, de úgy érzi, Katalint nem képes magával ragadni. Katalin számára fontos, hogy ne álljon meg, folyton rohanjon, dolgozzon, legyen valami, ami leköti, mert addig se kell ő döntsön, és felelősséget vállaljon a döntéseiért. Mert amíg elfoglalja magát valamivel, addig nem gondol arra, mit kellene tenni azért, hogy kiküszöbölhesse élete kisebb-nagyobb hibáit, addig meg lehet magyarázni, hogy mit miért nem lehet. Árpád éppen az ellenkezőjét tartja szem előtt. Azt gondolja, minél hamarabb felismeri a legapróbb hibákat, annál nagyobb esély van azok megnövekedésének az elkerülésére. Mert senki számára sem az a fontos, hogy megtorpanjon, hanem az, hogy megtalálja a kiutat a holtpontokról.
Elek György
