Kultúrharc járvány idején

Egyre konkrétabb jelei mutatkoznak annak, hogy felgyorsulni látszik a már hosszabb ideje elkezdődött kultúrharc, amiről egyesek azt gondolják, hogy csak egy szűk körre lehet hatással, másoknak viszont az a meggyőződésük, hogy éppen a kultúrharc az, ami lényeges változásokat hoz a társadalom életében. Kultúraharc mindig volt a történelem során, éppen ezek a harcok vitték előbbre a világot, mindig magasabb fejlődési szintekre. A korszakváltásokat mindig valamilyen értékválság előzte meg, az addigi hagyományos értékekre a kor szellemiségének megfelelő értékek épültek, gazdagítva ezzel mindazt, ami addig felhalmozódott. A kultúrharcok történetében a legnagyobb törés a tizenkilencedik század második felében történt, amikor az állam és az egyház szétválásával kialakult a polgári jogállam. Ezentúl nem az egyház uralta a kultúrpolitikát, hanem fokozatosan jöttek létre azok az állami intézmények, melyek világi kultúrpolitikát folytattak.

Valami hasonló törés van folyamatban napjainkban is. Nem az egyház és az állam között zajlik a harc, hanem a liberálisok és a konzervatívok között. Százszázalékosan nem beszélhetünk fehérről és feketéről, hiszen nagyon sok az átjárás, főként akkor, amikor hatalmi érdekek miatt kerülnek választási lehetőség elé egyének és csoportok. Ameddig tart ez a harc, mindkét oldalnak az a feladata, hogy szavazókat csábítson át a másik oldalról. Kérdéses, hogy a számukra idegen identitású emberekből kialakult csoportokba besétáló személyek meddig tudnak eleget tenni azoknak az elvárásoknak, melyek teljesítése nélkül képtelenek a rendszeren belül maradni. A nyomásgyakorlás hosszú távon csak akkor működik, ha nincs más alternatíva, a politikában viszont mindig adott a választási lehetőség. Az idegen táborban történő részvétel jelentős károkat okoz az egyén és az őt körülvevők életében, ez viszont csak később tapasztalható, amikor már nincs visszaút.

Visszatérve a tizenkilencedik században bekövetkezett nagy törésre megállapíthatjuk, hogy az egyházak ma is jelen vannak a kulturális életben, a kommunizmus éveiben pedig kiemelt szerepet töltöttek be, hiszen a templomokban olyan feladatokat láttak el (pl. anyanyelvhasználat, nemzeti megmaradás…), amiket az állami intézmények teljes mértékben elhanyagoltak. Az utóbbi időszakban viszont az tapasztalható, hogy a kultúrharc középpontjában a kereszténység áll. Folyamatban van a keresztény értékek és hagyományok elpusztítása: Nyugaton minden erővel, Közép-Kelet-Európában kezdeti formában, de jól átgondoltan, kidolgozott terv szerint. A keresztény alapokra épült Európában több tiszteletet kap az iszlám, mit a kereszténység. Számos kísérlet van Európa arculatának a megtartására, de kevés olyan meghatározó személyiség van, akik mögé felsorakozva eredményeket lehetne elérni.

A kultúrharc két nagy csoport között zajlik, ezek közül az egyik lehet győztes. Mint említettem, az emberek nagy része könnyen hajlik arra — hogy érdekből, nyomásra, vagy éppen azért, hogy a könnyebb utat választva ne a vesztes oldalán álljon — hátat fordítson a múltnak, és megpróbáljon előre nézni. Nem az a lényeg, hogy egy társadalomnak hány százaléka akarja ugyanazt, hanem az, hogy egy szűk csoport hány százalékát tudja megnyerni akár egy szavazásra a választásokon.

Sosem látott nagy méretű kultúrharc folyik a világon, amiről aligha tudunk valamit. Beszélünk róla a magunk módján, de nem látjuk át a lényegét. A keresztény konzervatívok nem egységesek, ezért nem tudnak fellépni a hagyományos értékek megtartásáért és azok gazdagításáért, mondhatnánk azt is, hogy útkereső időszakban vannak. A liberálisok sem egységesek, viszont van bennük egy közös szándék: a kereszténység és a nemzetállamok felszámolása. Nagyon sokan a konzervatívok közül is hajlanak a múlttal történő szakításra, mert úgy gondolják, a múlt ismerete és a hagyományok megőrzése nem teszi jobbá a jelent egy olyan világban, ahol csak a pillanatok számítanak. Nem akar senki harcolni a jobbért, nem akar emlékezni a múlt kudarcaira, azt szeretné, ha a mában megkapna mindent, amit szeretne. Egy dologban egységes a világ: mindenki meg akar szabadulni a járványtól. Mindenki várja, hogy mi lesz a járvány után.

Elek György