Kultúra, szociológia, tömeg- és elit kultúra (II.)

A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin mesepszichológus, Mitroi Tímea képzőművész, tanár, Csirák Csaba helytörténész, kultúraszervező, Gál Gyöngyi magyartanár, a LiterArt elnöke, Nagy Orbán színművész, az Északi Színház menedzsere és Király Lajos református lelkipásztor, pasztorálpszichológus. A beszélgetést moderálta: Elek György.

A továbbiakban arról esett szó, hogy mikor kezdett megjelenni az ember életében a művészet, egyáltalán mi az, amit művészetnek nevezünk.

Nagy Orbán úgy látja, hogy nem lehet meghatározni, hogy melyek az első művészeti alkotások. Már az őskorban annak is volt egy funkcionalitása, hogy megjelenítették a levadászásra kerülő állatot, de hozzáadódott az is, hogy egy idő után lemintázták a vadászatot, eltáncolták a vadászjelenetet, ott már megjelent a színház stb. Színházi szempontból a görög színház megjelenése volt az, amit már művészetnek lehet nevezni. A görög drámák ma is élnek, és meghatározó szerepet töltenek be.

Király Lajos hozzátette, hogy amikor egy antropológust megkérdeztek a tanítványai az egyetemen, hogy mikor voltak az első jelei az együttélés kultúrájának, kivetített egy törött lábszárcsontot. Azt mondta: ez egy törött láb, viszont begyógyult. Ez azt jelenti, hogy a társai szántak rá időt, hogy bekötözzék, mellette voltak, távol tartották a vadállatoktól, ezért nem pusztult el. Az antropológus azt mondaná, hogy az együttélés kultúrájának az első jele ez. Más területek szakemberei más példákat említenek.

Frigy Szabolcs szerint a barlangrajzok és az a világ egy szintetikus tánchoz hasonlít, amikor egy volt minden. Nem vált külön a vallás, a művészet és sok más dolog. A kultúrának az az abszolútuma, hogy minden egyben van. Ez az omnipotencia érzés, ami a magzatot a méhben körbeveszi, és jól van, ez a kultúrának az alapélménye. Az ősember, amit rajzolt, azt hitte, és azért rajzolta, hogy befolyásolja a jövőt. Az annyira egyben volt, ami azóta sem lehetséges, azóta is ezt az egységet keressük.

Csirák Csaba egy élményét osztotta meg a résztvevőkkel. Amikor a szatmárnémeti Szentlélek római katolikus templom oltárképének a megfestése került szóba, Merk Mihály plébános többek között Csirákot is megkérte, hogy próbáljon találni egy művészt, aki egy korszerű képet tud festeni. Hosszabb keresés után Paulovics Lászlóra esett a választás, aki megfestette az oltárképet és azokat a festményeket, amelyek szükségesek voltak a templom számára. Merk Mihálynak ekkor hangzott el egy nagyon fontos gondolata. Azt mondta: régen úgy volt, hogy ha egy festőművészt felkértek arra, hogy egy templomban bármilyen festményt készítsen, előtte lelki gyakorlaton kellett részt vennie, különböző, az egyház által előírt feladatokon ment keresztül, és ha azokat végigcsinálta, és nem lépett ki abból a közegből, ahol a festmény készült, akkor lett jogosult arra, hogy lelkileg is felkészült legyen erre a feladatra. Csirák mindezt amiatt mondta el, hogy mennyire összetett volt régen a művészet. A történethez az is hozzátartozik, hogy az egyik festő küldött egy nonfiguratív képet, azt ajánlva oltárképnek, amely egy hatalmas keret volt, és azon az összes létező színt elmázolta. A Paulovics által készített oltárkép azért különleges, mert a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében az egyetlen olyan oltárkép, ami a valóságból indul ki. Szatmárnémeti jellegzetes épületeit és személyiségeit ábrázolja. A szentek arcát, akikről nincsenek elképzeléseink, a hívek közül válogatta.

Bálint Katalin ezen a beszélgetésen is a pszichológia szempontjából közelítette meg a témát. A napjainkból indult ki, abból a felismerésből, hogy egyre több segítő szakma beemeli a népművészetet, a hagyományokat a tárházába. A pszichológia, a meseterápia is ugyanígy beemeli az irodalmi alkotásokat, a mesét, a mondát, a gyermekjátékokat, a mondókákat. Azt kutatva, hogy mennyire elterjedt a félelem a világban, a Tallian–Bálint szerzőpáros ki merte mondani a könyvében azt, hogy a baj az, hogy az ember a saját teljességéből zuhant ki. Ez pedig óriási nagy probléma, így nem lehet azt csak egyszerűen a felszínen kezelgetni, mert a valódi gond a gyökereknél van. Pontosan ezért le kell menni a gyökerekig, hogy ezt a megbillent rendet vissza lehessen állítani úgy, hogy ezt az egységet, amelyik valamikor talán volt, de a mai világban nagyon nincs, vissza lehessen állítani. A mesék, a mondák, népművészeti alkotások mind az egy és egységes világképet képviselik, ott van bennük az a teljesség, a rend, ami tökéletes modell lehet arra, hogyan lehet visszaállítani az egység harmóniájának az állapotát. Azt a tényt, hogy nagy a baj a mai kor embereivel, már nagyon sok gondolkodó vizsgálta. Bálint Katalin Kopp Máriát idézte, aki 2006-ban megjelent, A magyarság lelkiállapota című könyvében egy kutatást mutatott be azzal kapcsolatosan, hogy a magyar nép mennyire beteg. Statisztikai adatokkal bebizonyította, hogy európai szinten a népek között a magyar nép szinte az élmezőnyben van nemcsak a súlyos fizikai betegségek, hanem a pszichikai betegségek, például a szorongás, depresszió terén is. Kereste az okát a jelenségnek. Ki kellett zárnia azokat a tényezőket, melyek más népekre is jellemzők, hiszen minden más népnél is van öröklődés, genetika, függőségek, helytelen táplálkozás, nem csak a magyar népre jellemzők ezek. Kutatta, mi lehet a gond, hogy a magyar nép ilyen nagy mértékben beteg. Arra a következtetésre jutott, hogy széthullóban van az embert megtartó és védő közösség. Ha ez a közösség szétesik (a falusi közösségek, a családi közösségek, az emberi kapcsolatok), mi lehet a megoldás? Bálint Katalin megoldásként elgondolkodtató példákat hozott. Az egyik a Bibliából ismert, egyik legnagyobb gyógyító története. Miután meggyógyította Jézus a bélpoklost, azt mondta neki, hogy menjen vissza az emberek közé, a közösségbe. A gyógyítás megtörtént, de az egészség megtartására azt az utasítást adja, hogy éljen újra emberek között, a közösségben ugyanis ott van az erő. Egy másik gondolat, ami a széthulló közösségi és kulturális élet megoldására találó lehet, Andrásfalvy Bertalantól származik, aki azt mondta ki, hogy a mai szétszakított, félelemmel teli állapotra az egyetlen megoldás a néphagyomány élővé tétele. A mai világban igenis tennünk kellene azért, hogy éljenek a közösségek, hogy éljenek a hagyományok, és ne vesszenek el azok az értékek, amelyekkel büszkélkedhetünk. Andrásfalvy Bertalan mondta még azt is, hogy a szeretet közlésének az eszköze maga a népművészet. A régi korokban ha egy édesanya meg akarta nyugtatni a gyerekét, akkor ringatót énekelt neki. Volt eszköze arra, hogy visszarendezze a gyermeke megbillent lelkiállapotát. A mai korban sajnos az anyukák ezt úgy oldják meg, hogy odaadják a gyereknek a telefont. Nem segítenek a megnyugvásban, a visszarendeződésben, nem próbálják visszaállítani a megbomlott harmóniát, hanem ott hagyják a gyereket egyedül. Ez azt mutatja, hogy nem a közösségépítés irányába haladunk, hanem a szétszakadáshoz, az elidegenedéshez. A közösségben élő ember nem önző, és nem csak egyedül a saját önös kis érdekeit tartja fontosnak, és nem is csupán a versengés élteti, hanem azért van együtt a közösséggel, mert az együttlét öröme a legértékesebb nyeresége. Bálint Katalin fontosnak tartja, hogy a mai világban nem szabad hagyni elveszni a kulturális értékeket. Kedves tanítója, Kovács Imre Barna, aki a magyar kultúra nyomait kutatja a világ különböző részein — jelenleg Thaiföldön —, azt mesélte, hogy a hopi indiánoknál találkozott a „Bújj, bújj, zöld ág” szertartásos bemutatásával. Ez gyakorlatilag a mi népünk egy ismert gyermekjátéka, de a törzsi népek ezt a játékot a legnagyobb szertartásukként végezték, és ezzel tanították meg gyermekeiket arra, hogy honnan jött az ember, miért van ezen a világon, és hova tart. Benne van ebben a kis rituális játékban minden. A mi gyerekeink tehát már az óvodában, az óvónénitől megtanulhatják mindezt, mert nekünk ilyen felbecsülhetetlenül értékes kincseink vannak. Bálint Katalin arról mesélt még, hogy egy nagyon kedves pedagógus ismerőse, aki ráérzett arra, hogy a gyerekjátékokban mennyi erő van, és a fokozati vizsgájához is ezt kutatta, a román tagozaton dolgozó kollégájának segített lefordítani a gyerekjátékokat és mondókákat, mert a román tagozaton dolgozó óvónő észrevette, hogy a magyar tagozatos gyerekek mennyivel nyugodtabbak, amikor gyermekjátékokat játszanak. A román népköltészetben nincsenek ilyen jellegű gyermekjátékok, de az említett óvónő lefordította a magyar gyermekjátékokat, hogy megtanítsa azokat a román gyerekeknek is. Ilyen kincseink vannak. A magyar népre nem igazán jellemző a dicsekvés, mi általában tesszük a dolgunkat, de fontos tudatosítani, hogy ne hagyjuk elveszni, eltűnni az értékeinket. Szintén Andrásfalvy Bertalan mondta: lehet, hogy nem tudjuk már visszahozni ugyanazt, ami volt, ahogy a régi népek éltek, ahogy ők jól tették azt, amit tettek, ahogy éltették a hagyományokat, de ha meg sem próbáljuk legalább megközelítőleg megélni azokat a dolgokat, amiket a régiek csináltak, akkor sajnos elpusztulunk. Mert az a nép, melynek veszélyben a társadalmi közössége, egy idő után eltűnik.

Nagy Orbán elmondta, hogy Székelyföldön nagyon erősen él a népi kultúra, sokan művelik és élnek azok szerint az értékek szerint. Nagy Orbán megpróbált népi játékokat tanítani a szatmári gyerekeknek hosszú éveken keresztül, ma már vannak, akik megyeszerte foglalkoznak a gyermekjátékok oktatásával. Azok a gyerekek, akik valamilyen szinten belecsöppentek a népi játékokba, a népi muzsikába, ha eljutnak más városokba, ahol működnek táncházak, nagyon könnyen be tudnak kapcsolódni, még akkor is, ha nincs akkora fantasztikus tudásuk, nem ismerik tizennyolc tájegység táncát, csak néhányat, s azt is csak alapfokon, nagyon de könnyen bekapcsolódnak és könnyen megtanulják. Van egy stabil, erős alap, amire lehet majd építeni. Székelyföldön azért más a helyzet, mert ott nem szűnt meg, nem alakult át, nem modernizálódott az életforma, nem kellett újrakezdeni a néptáncoktatást, a népdaléneklést, a közösségek megtartották élő formájukban a népi szokásokat. Szatmár megyében is voltak kezdeményezések a táncházmozgalom beindítására, de nem sikerült. Ha csak abból indulunk ki, hogy Szatmár megye az egyetlen magyarlakta megye, melynek nincs saját népi zenekara és hivatásos néptáncegyüttese, akkor megérthetünk bizonyos dolgokat.

Csirák Csaba úgy tartja, hogy a kultúra egyik forrása a népi gyökér. A reneszánsz idején például tehetős emberek megrendelték a festményt, a muzsikát, a színtársulatot… A hatalom felkérésére született népi alkotások nagy értékek voltak. Ezzel ma nem találkozunk. Csirák Csaba nem találkozott azzal, hogy a hatalom azt mondja, hogy csináljatok egy népi zenekart, mi pedig támogatni fogjuk annak a működését. Azzal találkozott, hogy huszonöt alkalommal volt megszervezve Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny, ami szemléletváltást hozott a városban. Szatmárnémeti egy operettváros volt. Amikor elindult a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny, akkor még nem volt ember a városban — néhány szakemberen kívül —, aki megkülönböztette a népdalt a műdaltól. Az, hogy huszonöt alkalommal volt megrendezve, azt eredményezte, hogy kialakult egy réteg, melynek tagjait érdekelte a népzene. De ki támogatja ezeket a rendezvényeket? A múlthoz képest ezen a téren is változások vannak. Kéri valamelyik hatalom, hogy valaki szervezzen valamit? Ad rá pénzt, hogy valaki szervezzen hagyományőrző rendezvényeket? Egy egészen más helyzet az, ha valaki elmegy, és támogatást kér rendezvényre, mint ha azt mondaná valaki: itt van X összeg, ebből szervezd meg azt a rendezvényt, amiről a hatalom úgy gondolja, hogy van rá igény, érdemes támogatni. Az elmúlt harminc évben a hatalomnak nem voltak olyan elvárásai, melyek a kultúrát támogatták volna.

Nagy Orbán hozzátette, hogy ma már intézményesített formában támogatják a kultúrát.

Gál Gyöngyi azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy egy olyan módszer, ami abból áll, hogy a politikai hatalom felszólítson valakit ilyen-olyan rendezvény szervezésére, mert erre van igény, és ahhoz finanszírozást biztosítson, nem létezik. Ha létezik egy közösségi igény, lehetőséget teremtenek arra, hogy annak finanszírozását pályázati úton támogassák. Léteznek olyan civil szervezetek, egyesületek, amelyek felkarolnak értékeket, és tesznek azért, hogy azokat képviseljék közösségi szinten. Megyénkben is működik a „civil kurázsi”, évek, évtizedek óta támogatásban részesülnek céljaik kivitelezésében akár a Szatmár Megyei Tanácstól vagy Communitas Alapítványtól vagy az anyaországi alapokból. Az tény, hogy valakinek fel kell vállalnia egy rendezvény menedzselését, szervezését, lebonyolítását, ami nem kis munka, áldozat. Egy kicsit változott a helyzet a régi viszonyokhoz képest, de megvan a módja napjainkban is, hogy szellemi, kulturális értékeinket éltessük. SZFÚ

(Folytatjuk)