Kézművesség: életforma és hagyományőrzés

A kézművesség világnapját 2014 óta ünnepeljük június 10-én. Bár egy világnapról van szó, egy erdélyi szervezetnek köszönhetjük, hogy bekerült a köztudatba, hiszen a kolozsvári Erdélyi Kézműves Céh érte el, hogy ez egy világméretű megmozdulássá nője ki magát.

„A kézművesség mind a Fonó-Házban, mind a saját életünkben napi szinten jelen van. Akárcsak a múltban, amikor a kézművesség, a kézműipar vagy a háztájékon végzett foglalatosságok mindennaposak voltak az ember életében. Nagyszüleink idejében nem számított különleges dolognak, hogy valaki szőni tud, vagy valaki kosarat tud fonni. Ha az egyszerű parasztemberekre gondolunk, akkor a többségük meg tudta javítani a ház körüli szerszámokat, felszereléseket, és még millió más dolgot meg tudott csinálni, mert egyszerűen rá volt utalva. Akárcsak az asszonyok, akik saját maguk és családjaik számára feldolgozták a kendert, fontak, szőttek és meg is varrták saját maguk a mindennapokban használt viseleti darabokat, ágyneműt, és más hagyományos textiliákat. Ez egy teljesen magától értetődő dolog volt. Ami beindította ennek a természetesnek és mindennapinak vélt életmódnak a bukását, az az első világháború volt. Ennek ellenére voltak, akik túlélték. Sok, városi céhekbe tömörülő mesterember is túlélte az első világháborút, viszont a második világháború, azt követő államosítás és a kisipari engedélyek bevonása az  végképp éket vert a kézművesség és az emberek mindennapjai közé. Egyrészt az ipar miatt, amely beszippantotta a falusi környezetben élőket a városokba és a gyárak falai közé, másrészt pedig a városi kézműiparosokat, mint például a csizmadiákat, a bőrtáska- és kalapkészítőket a perifériára szorították a nagyüzemi gyárak, amelyek a minőség és az igényes munka helyett csakis a mennyiségre fókuszáltak. Ezek mellett esélyük sem volt fennmaradni a kisebb kézműveseknek” — mesélte Nezezon Enikő.

Az Aranykapu egyesület elnöke szerint az idősebb generáció még most is azokat a termékeket keresi, legyen szó cipőről vagy ruhaneműről, amelyeket nem egy-két évig viselnek, hanem akár tíz-tizenkét évig. „A szépkorúak még mindig keresik azokat a precízen megvarrt és előállított termékeket, amelyeket egykor az ő családjaikban is előállítottak és használtak. Viszont az az igazság, hogy azokat már nagyon nehéz megtalálni, bár egy ideje a kézműves termékek a reneszánszukat élik. Magyarországon már a 60-as, 70-es években elindult a táncházmozgalom hatására egy visszatekintés az egykori kézművességre, valamint a kézműiparra. Különböző szabad szellemű művészemberek elkezdtek foglalkozni azzal, hogy ezt az értékes dolgot gyűjteni kéne, és vissza kellene menni a gyökerekhez. Ez az, ami hozzánk jóval később gyűrűzött be. Táncházmozgalom Erdélyben is volt, azonban a kézművesség sokkal későbbig bírta ki, annak ellenére, hogy fedő alatt volt tartva, és felügyelve volt. Annak idején, 2005-ben, amikor létrejött az egyesület, igyekeztünk a régi műhelyeket bemutatni a közönségnek, és pont az volt a cél, hogy ezt helyretegyük azért, hogy a városi lakosság újra értékelni tudja a kézművességet, és fel merje vállalni azt, hogy itt nekünk egy nagyon komoly hagyományunk van. Sokan nem tudják, hogy Szatmárnémetiben annak idején volt kötélverők utcája, vagy hogy Nagykárolyban a kékfestő mesterségnek virágkora volt a két világháború előtt.”

Enikőnek meggyőződése, hogy a kézművesség nem csak technikai tudást jelent. „Ez egy kicsit bonyolultabb. Pontosan ezért nem szeretem, ha valaki azt a kifejezést használja, hogy „kézműveskedik”, hiszen kézműveskedni nem lehet. Ezt csak komolyan venni lehet. Ez nem csak azt jelenti, hogy az ember technikailag gatyába rázza magát egy mesterséggel, és ráteszi az életét. Fontos tudni, hogy ha komolyan gondoljuk, akkor egy mesterséget nem lehet csak ímmel-ámmal csinálni. Bár lehet hobbiszinten űzni, de az egy teljesen más kategória. A kézművesség és az ezzel járó életmód sok áldozattal jár. Az általunk űzött mesterségek munkafolyamatai rendkívül időigényesek, viszont segítenek abban, hogy egy kicsit visszafogjuk ezt az őrült életritmust. Ez egy elköteleződést jelent, és főleg akkor, ha az adott kézműves nemcsak egy ügyes mesterember, hanem egy jó mesterségátadó is. Szerencsére számos ilyen egyéniség tevékenykedik környékünkön és Erdélyben is. Mint minden szakma, a kézművesség is örök életre szóló tanulást és fejlődést jelent. Minden alkotó a saját ízlésvilágát mutathatja meg munkái által, a legsikeresebb alkotások pedig azok, amelyeket a mester nem csak a kezével készített, hanem a szívével és a lelkével” — fogalmazott Enikő a kézműves életmódról, illetve arról, hogy milyen egy sikeres alkotás.

Az Aranykapu Kulturális Egyesület elnöke szerint a kézműves foglalkozások és az emberek kézműves tárgyak iránti érdeklődése egy igencsak hullámzó jelenség. „Voltak már nagyon mély pontok, amikor úgy éreztük, hogy ez az egész kilátástalan, hiszen egyáltalán nem értékelték a vásárokon kínált termékeket. Az embereket bedarálta a fogyasztói kultúra, egyszerűen nem tudtak vagy nem akartak különbséget tenni a minőségi és könnyen előállítható termékek között. Úgy néz ki, ez az időszak véget ért. Manapság sokkal több ember nézi meg, mit eszik, mit iszik, illetve hogy mit vesz fel. Persze innen még mindig van tovább, csak meg kell találjuk a helyünket a világban. A gyerekeknek is igyekszünk minél több tudást átadni a foglalkozások ideje alatt: filmeket néznünk, továbbképzésekre küldjük őket. Tehát mi megadtunk egy alapot és egy életérzést, és onnantól kezdve ők kell eldöntsék, hogy ezekkel mit kezdenek. Vannak, akik megmaradnak a hobbi szintjén, viszont a nagyobb tanítványok közül akadnak olyanok, akik már elhatározták, hogy ezt az életformát szeretnék továbbvinni” — magyarázta.

Kallós András