Kallódó gyermekek

Egy állandóan nyüzsgő, figyelmetlen, rendetlen és akár tiszteletlen gyermek a szülők kétségbeesését, a környezetének és a gyermekközösségeknek pedig a viszolygását válthatja ki. Hamar rá is aggatják a szertelen, rakoncátlan, csibész vagy neveletlen jelzőket, a „bezzeg a mi időnkben” sóhajokkal a szülőket, meg az elmaradt atyai pofonokat okolva a helyzetért. Tudatlanságból a szülőknek, a környezetnek, még a nevelőket is beleértve, meg sem fordul az agyában, hogy ez a gyermek nem rosszaság, kirívó viselkedéséről pedig végképp nem tehet, mert a figyelemhiányos hiperaktivitás–zavar nevezetű idegrendszeri állapottól szenved. A hiperaktív gyermek elnevezést is használják, de nem helyesen, mert a nagy mozgásigény nem minden esetre jellemző. Ez állapotnak a közhasználatú angol rövidítése az ADHD, és a gyermekek 3–3,5%-át érinti, ez akár osztályonként egy gyermek. Mifelénk, pláne vidéken, ennek ismerete ritka, mint a fehér holló, ezért a szülők és a nevelők a lehető legrosszabbat teszik az ilyen gyermekekkel, durván fegyelmezve azt. A szakemberek zöme nem betegségnek, hanem egy rendhagyó, és nem is előnytelen idegrendszeri működésnek tekinti az ADHD–t, a mai napig sem tudva, hogy annak hátterében a főleg jobb homloklebenyi idegsejtek működésbeli, vagy anatómiai elváltozása áll–e. A 25%-ban észlelt agyi sorvadást a többség szerint a használt erős idegi gyógyszerek gerjesztik (pl. Ritalin), nem pedig maga az ADHD. Ilyen helyzetben hosszú a feltételezett okozók sora, az esetek jórészt öröklött, és az ezt okozó gén már 40 000 éves, okolják aztán a terhesség alatti dohányzást, az alkohol- és gyógyszerfogyasztást, a magas ólomszintet, a késői terhességet, a koraszülést, a szülési sérüléseket (homloklebeny!) és oxigénhiányt, a tejérzékenységet, de akár hormonális tényezőket is, hisz fiuknál az ADHD háromszor gyakoribb. Intelem, hogy bántalmazott gyermekeknél halmozottabban jelentkezhet az ADHD.

A figyelemhiányos hiperaktivitás–zavar nehezen kórismézhető, mert pontos ismérvei nincsenek, és mert tünetei átmenetileg bárkinél is előfordulhatnak, ezért aztán nem zárható ki teljesen soha a vizsgáló önkényes, vagy akár elfogult véleményezése sem. Az USA–ban van ugyan az ADHD–nek egy bonyolult ismérvrendszere, de még az sem tárgyilagos eléggé, mert fellelhetők benne a kidolgozó ezer, csakis fehér szakember viselkedési és erkölcsi elvárásai is. Lenne egy pontos módszer tisztázni, hogy van–e ADHD–je egy gyermeknek, ha van, akkor az erős idegnyugtatók egy izgalmi, felpörgött állapotot okoznak neki, az erős ajzószerek pedig megnyugtatják, ez mindenki másnál persze pont fordítva van. De lehet–e a tudomány nevében nyugodt lélekkel ilyen szereket adni egy csöppségnek? Az ADHD–s gyermek tünetei színesek és mindig tartósak. Legfontosabb a figyelemzavar, a szétszórtság, nem tud összpontosítani, a figyelme lankadó, ám ha csak vele foglalkoznak, odafigyel sokáig. Túl mozgékony (de nem mindig), mintha fel lenne húzva, fáradhatatlan, sokszor sérül emiatt. Órák alatt mászkál, vagy izeg–mozog, fészkelődik, topog, dobol, akár sokat is beszél. A szenvedő gyermek (mert szenved!), mintha éretlen lenne, türelmetlen, nem tud kivárni, nem látja a következményeket, verekszik akár, ha nem kedvére tesznek. Ugyanakkor igényli a figyelmet, ezt zaklatással, ingerléssel, vagy szeszélyes, bizarr tettekkel igyekszik elérni. Az írása csúnya, a sportokban ügyetlen, nagy érzelmi kilengései lehetnek, a társaival pedig gyakran zsarnokoskodik. Mindezekért iskolai nehézségei vannak, még ha okos gyermek is, a gyakran társuló diszkalkulia és diszlexia miatt még inkább. A 70-es évektől, a gyógyszermaffia ráhatására, az ADHD–s gyermekeknél gyilkos erejű idegi szereket használnak: ajzószereket (például amfetamint=Extazy), depresszió oldókat és egyebeket, tudva tudván, hogy azok hallucinációt és agresszivitást okoznak, és hajlamosítanak az agysorvadásra, elmebajokra, kábítószerezésre, vagy az önpusztításra is. Ilyen nyomásra az USA–ban az ADHD–t betegséggé nyilvánították, és már hatmillió gyermeket kezelnek, nagyobbrészt gyógyszeresen is. Kegyetlen, lelketlen üzlet ez, ahol mohóságból a sok pénzért akár ölni is lehet. Az ADHD nem betegség és nem elmebaj! A józan szakemberek jól tudják, hogy az ilyen gyermeknek gyógyszer csak ritkán és időlegesen adható, és csak a vele való fokozott foglalkozás az, ami fordíthat sorsán, a teljes és hasznos felnőttsors felé vezetve. Ehhez azonban a szülők és a nevelők cselekvő hozzáállása is kell. Az ADHD–s gyerek lehet jószívű, segítőkész, nagyvonalú, humoros, alkotókész, kíváncsi, ezekre kell biztatni sok dicsérettel, kevés feddéssel, hiszen akár értékes kutató vagy feltaláló lehet belőle. Az ADHD széleskörű ismerete azonban várat még magára, van szülő, aki megkönnyebbül megtudva, hogy mi emészti a gyermeket. Jól haladva a gyermek tíz évesen megnyugszik, tizenkét évesen pedig már jól működik a figyelme, de elhanyagolva, fenyítésekkel felnőttkorig kíséri a lidérc. Mivel nálunk az ADHD hivatalból senkit sem érdekel, az ilyen gyermekek sorsa ma is a szidás, fenyítés, büntetés, kirekesztés, kicsapás, akár elmeorvosi kezelés, a „rossz”, „vásott”, „pimasz” mihasznáknak mifelénk ennyi jár. Balkáni társadalmunk futószalagon termeli az ilyen elkallódott, haszontalanokat, összeférhetetleneket, de akár kábítószereseket és bűnözőket is a jövő időnek. Megítélés szerint az országban 150 000 ADHD–s gyermek lehet, megannyi sanyarú felnőttsors várományosa.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós