Jézus Krisztus a feltámadás és az élet

— A mai, modernnek mondott, változó világban hogyan alakul az emberek viszonya a halálhoz?

— Az emberek halálhoz való viszonyulása sokat változott az elmúlt évtizedekben a világ modernizálódásával. Évtizedekkel ezelőtt a halál nem volt tabutéma. Ma már egyre kevesebben mernek beszélni a halálról, mintha az magánügy lenne, sokak számára — akár a betegség — mintha a szégyenérzetet hozná magával. A modern ember nemcsak az egyháztól, hanem Istentől is eltávolodott. Míg évtizedekkel ezelőtt a Biblia, az evangélium alapján nagyon sok idős ember azt mondta: „megyek haza”, így készült a halálra — volt benne félelem, de egész másképp viszonyult hozzá —, ma már az emberek annyira félnek a haláltól, hogy nem mernek beszélni róla. Nem látszik az embereken, hogy haza készülnek, inkább az látszik, hogy a nagy semmibe.

— Ennek oka lehet a bizonytalanság is, mert nem tudják, mi lesz a halál után. Nem hisznek a feltámadásban?

— A bizonytalanság azt jelenti, hogy nincs hitük. A hit bizonyosság. Biztos ismeret. Szívbéli bizodalom. A bizodalomban benne van az, hogy ha ma meghalok, tudom, hogy hova kerülök. Ezt a keresztyén egyház üdvbizonyosságnak mondja. A reformáció szellemében el tudjuk mondani, hogy az üdvösségünk hit által, kegyelemből van. A reformációi igehirdetésemben el tudom mondani, hogy a kegyelem a keresztyén ember No-Spája, azaz görcsoldója. Az emberek meg vannak szokva azzal, hogy megfelelési kényszerben élnek, ezt vetítik rá az Istennel való viszonyra is, holott nem a megfelelési kényszer, hanem a szívnek az átadása kellene hogy jellemezze az életünket. Ebből a szempontból a hit nem más, mint az, hogy elfogadom az Isten ajándékát, de Isten az, aki mindent megtett azért, hogy nekem üdvösségem legyen. Én azt mondom, hogy a halálunkról és a feltámadásunkról merhetünk bátrabban gondolkodni, és merhetjük aktualizálni a Szentírás igéit. Jézus Krisztus a feltámadás és az élet, ő az egyetlen reménységünk.

— Nem az a nagy kérdés, hogyan halunk meg, hanem az, hogy hogyan élünk — tarják sokan. Hogyan kell élni?

— Mindenféle kegyeletsértés nélkül azt látom nagyon sok esetben, hogy a koszorú és a krizantém a lelkiismeret virága. Gyönyörűek most a temetők, szépen ki vannak világítva, foglalkoznak a sírokkal a hozzátartozók, ez rendjén is van. Kell velük foglalkozni, és rendbe kell tenni ezeket a dolgokat magunk után. Viszont sokkal több figyelmet kell szentelni az élőkre. Mindent meg kell tenni azért, hogy ha valakinek el kell engedni a kezét, utólag ne vádoljam magam. Az ember nagyon sokszor vádolja saját magát akkor is, amikor nem kéne. Ebből a vádlásból szabadít meg az Isten, mert a sátán a vádoló, az ördögről írja a Szentírás, hogy ő az, aki vádol bennünket. Erre a vádló szóra nem kell hallgatni, viszont nekünk a ma élőkkel szemben kell mindent megtenni. Van egy szintén sokat használt kifejezésem, ami nem más, mint a feltámadás fényében élni. Nem arra nevel bennünket a feltámadás hitével az evangélium, hogy a felhők fölött éljünk, hanem arra, hogy azzal a reménységgel, azzal a bizonyossággal, amit fentebb említettem, éljem le a nekem szánt életet. Itt tudjak szeretni! Itt tudjak megbocsátani másoknak! Ha valaki ezt nem veszi figyelembe a megbocsátás kontextusában, akkor felteszi a kérdést: miért mindig én legyek a jó, miért mindig csak én bocsássak meg? Az ember sokszor vesztesnek érzi magát, ha mindezt nem a feltámadás fényében tekinti. Ha valaki azt mondja: az én bűneim meg vannak bocsátva, akkor ha valaki megbánt engem, sokkal könnyebben meg tudok bocsátani, mert valaki mindent megbocsátott nekem. Ennek a lendületével tudok másképpen élni. Szeretni nem azt kell, aki megérdemli, hanem azt, akinek szüksége van rá. Sokszor annak, akinek szüksége van a szeretetre, nem tudom megadni, mert úgy érzem, nem szeretetre méltó. Állandóan bánt engem, viszont az Istentől kapott szeretetemmel tudom őt szeretni, márpedig a szeretet az, ami megváltoztatja az embert. Nem az erőszak, nem a ráerőltetett törvény. Ebben segít a mindennapokban a feltámadás hite.

— Ha odafigyelünk a másikra, lehet, hogy meg tudjuk hosszabbítani az életét. Mit jelent az odafigyelés?

— Természetesen sokat segíthetünk másokon — és azzal magunknak is —, ha szeretetet adunk nekik. El kell mondani azt is, hogy sokan megijednek attól a kifejezéstől, hogy örök élet. Az örök nemcsak hosszat jelent, hanem minőségben gazdagabbat is. Az örök életről a Biblia is azt mondja, olyat készít Isten nekem, amit szem nem látott, fül nem hallott, sem ember meg nem gondolt. Az örök élet a minőségbeli jót jelenti. Mi az, hogy hosszú élet? Kilencven év után is azt tudom mondani, hogy élhetett volna még. De a negyvenévesre is el tudom mondani, hogy élhetett volna még, de az a negyven év értékes negyven év volt. Van, akinek a kilencven év is kevés, és van, akinek a negyven év is elég, ha az minőségi élet.

— A gyász megerősíti az embert az Istenhez való viszonyulásában?

— Én azért szeretek fiatalokkal foglalkozni — ez nagyon fontos feladat —, hogy az emberek ismerjék meg akkor az Istent, amikor úgymond jó dolguk van. Egy-egy tábor vagy egy-egy ifjúsági istentisztelet megszervezése lehet egy jó élmény, ami segít az Istenhez való kötődésben. A tapasztalat az, hogy nagyon sokan a gyásznak a homályában, a félelemben találkoznak először az evangéliummal. Csupán a félelemből kiindulva nem alakul ki erős hit, az félelemalapú hit lesz. Nagyon sok ember számára megbetegítő hit alakul ki. Ez azt jelenti, hogy azért kezdem el félni az Istent, mert félek az elszámoltatástól, félek a pokoltól. Így keletkezik a „valláskárosult” ember. Nem felszabadító számára a hit, hanem megbetegítő, beszorító. Ha valaki idejében — akkor, amikor az Isten megszólítja — találkozik a hittel, abból erő sugárzik.

— Halottak napján mennyire segít az imádságos megemlékezés?

— A gyásznak megvannak a folyamatai, erre most nem térek ki. Viszont egy-két évvel szeretteink elvesztése után talán könnyebben képes az ember hálát adni azért, amit az Isten az elhunyt személyen keresztül adott neki. Ekkor ha visszaemlékezik vagy elmegy a temetőbe, Istennek ad hálát azért, hogy neki őt adta. Hála van a szívében. Amikor találkozik az ember a halál tényével, nem feltétlenül a hála jut az eszébe: akkor a veszteséget éli meg, ami akkor természetes. Pál apostol azt mondja a thesszalonikai levélben, hogy „nem akarom, testvérem, hogy úgy szomorkodjatok az elhunytak felől, mint akiknek nincsen reménységük”. Meg kell élni a szomorúságot, de a keresztyén ember nem beletörik a gyászába, hanem kitör a gyászból úgy, hogy a veszteség hálaadássá válik, a feltámadásnak az öröme vigasztalja a szeretteit, hogy találkozni fognak.

— Nagyon sokan elhagyják a szülőföldjüket, ezzel az őseik sírját is. Hogyan őrzik ők az őseik emlékeit?

— Ma már nem az '56-os menekültek élnek külföldön, hanem a gazdasági kivándorlók, akik a jobb életkörülmények és életmód reményében hagyják el a szülőföldjüket. Az '56-os menekültek mindig vágyódtak haza, a gazdasági menekültek nem. Számukra nem fontos a szülőföld és az ősök sírja.
A feltámadás hite élni tanít meg és szeretni.

Elek György