Két éve tart ez az őrület, pedig tavalyelőtt decemberben, amikor elkészültek a Covid-19 elleni oltások, azt mondták, hogy jó lesz, minden oké lesz, és ha beoltatjuk magunkat, vége lesz az egésznek, békén fognak hagyni, s visszakapjuk a régi életünket.

Az autóbusz-megállóban hóban-vízben csúszkálnak a várakozók. Vannak, akik hosszabb ideig is várják, hogy megérkezzen az autóbusz, ami a megnövekvő forgalom miatt sokszor késik.

Túl vagyunk az ünnepeken, visszagondolni is nehéz a hosszas készülődésekre, a nagy bevásárlásokra, a sokszor éjfélig tartó sütés-főzésekre és minden olyan fárasztó tevékenységre, ami csak azért történik, hogy az ünnepek minél örömtelibbek és finomabbak legyenek. Ilyenkor már azon is elgondolkodhatunk, hogy megérte-e a sok fáradozás, megkaptuk-e azt, amire számítottunk, vagy csupán megszokásból, hagyományőrzésből, talán hagyományteremtési szándékkal történt minden.

Ismét eltelt egy év — hangzik el egyre több ember ajkáról. Egyesek azt gondolják, túl gyorsan, vannak, akik számára hosszú volt, hosszan tudják sorolni azt is, hogy miért.

Néhány napja arról írtam, hogy Szókratész szerint milyen hatással van az emberekre az írás feltalálása.

Volt, akit meglepett, volt, aki már természetesnek tartja, hogy a bevásárlóközpontokban már szeptemberben a polcokra kerültek a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó áruk. Ha nem tudnánk, hogy ennek csupán kereskedelmi jellege van, óvatosan feltehetnénk magunkban a kérdést: létezik, hogy ennyire meghosszabbodott az advent? Létezik, hogy az emberek ennyire várják a Megváltót?

Ezekben a napokban emlékezünk az 1989-es, egyesek által forradalomnak, mások szerint rendszerváltó megmozdulásoknak nevezett eseményekre.

Kommentelők figyelmébe: egy írásnak nem csak címe van. A cím után érkezik az információ nagyobb része.

Különös emlékként maradt meg bennem az az éjszaka, amikor 1968-ban rokoni látogatáson voltam a nyugat-magyarországi Tátkertvárosban. Itt élt egy nagybátyám, aki 1956-ban szökött át — ma sem értem, miért — egy olyan környezetbe, ahonnan akkor menekülni próbált mindenki, aki csak tehette.

Nagyon rossz tévénéző vagyok, ritkán találok olyan műsort, ami elnyeri a tetszésem, emiatt folyton váltogatom a csatornákat, és bosszantó módon mindig kifogom a reklámokat, melyek nagy része gyógyszerkínálat.