Irány nélküli útkeresés

Akkor még nem értette, mi szükség van arra, hogy — mint a filmekben — visszamenjen a múltba, megélni a múlt szokásait akkor, amikor az élet előtte van, a jövőbe kellene valamilyen módon betekintenie, a holnapra és a holnaputánra kellene felkészülnie, nem pedig visszapörgetni lejárt lemezeket. Rózsika néni viszont meggyőzte arról, hogy a múlt ismerete elkerülhetetlen, aki elmulasztja a múltjának a megismerését, az gyökértelenné válik, beolvad a globalizálódó nagyvilágba, ahol nincs jellem, nincs identitás, nincs fehér és fekete, csak szürke van. 

— Amikor az első sikereimet értem el hagyományőrző versenyeken — emlékezik vissza Laura —, Rózsika néninek köszöntem meg, hogy erre az útra terelt. Felhívta a figyelmem a néptánc és a népdal szépségeire, megismertette velem a népművészeti értékeket, bevezetett olyan körökbe, ahol megtanultam elkészíteni azokat az ételeket, melyek nagyszüleinknél és dédszüleinknél nélkülözhetetlenek voltak, és sorolhatnám még, hogy mennyi minden része lett az életemnek, ami nélküle talán kimaradt volna.

Rózsika néni az 1990-es években hamar felismerte, hogy a Nyugat felé történő nyitás háttérbe fogja szorítani a népi szokásokat és hagyományokat. Mégis fontosnak tartotta azt, hogy a fiatalok és az idősebbek is kerüljenek közelebb a ma már a hétköznapi életben ritkán fellelhető, de az emlékezetben még megmaradt kultúrához. 

— Tudtam, hogy a népi alkotások múzeumi tárgyakká válnak, a népköltészet, a népzene, a népművészet ismerete pedig legjobb esetben az általános műveltség része lehet — hangoztatta sokszor Rózsika néni. — Én valahol hittem abban, hogy ha az általános kultúrának ez a része átmegy a huszonegyedik században mint élő műfaj, akkor egy ideig még nem fog elveszni, és lehet remélni, hogy ismét történhet egy olyan változás, ami újraéleszti a népi szokásokat. Az emberek előbb-utóbb rádöbbennek majd, hogy a Nyugat számukra azért volt álom, mert vasfüggönnyel zárták el tőlük, és tiltották a megismerését. Ma már láthatja bárki, hogy nem erről a Nyugatról álmodoztunk. Azt viszont érdemes felismerni, hogy a Nyugat már beszürkült, a nyugati népek teljesen elszakadtak a gyökereiktől, ami oda vezetett, hogy nincs identitásuk, láthatatlan módon irányítják az embereket. Most az a kérdés, tudunk-e tanulni mások hibáiból.

Képesek vagyunk-e megmaradni annak, akinek születtünk, megtartani az a folytonosságot, ami több mint ezer éve töretlen, vagy mi is vállaljuk a globalizálódást?

Laura sokat gondolkodik azon, hogy érdemes-e folytatni Rózsika néni népnevelői munkáját. Természetesen nem népnevelői név alatt, mert az idősebbek kiábrándultak ebből a kifejezésből, a fiatalok pedig nem örülnek annak, ha valaki nevelni akarja őket. A fiatalok számára olyan foglalkozásokat kell kitalálni, melyeken meg se fordul a fejükben az, hogy éppen akkor nevelik őket. Gondoljunk csak arra, hány olyan rockopera vált népszerűvé, melyek a népzenei elemekre épülnek, és így váltak a fiatalok kedvenceivé. 

— Lassan kezd nyilvánvalóvá válni — állapítja meg Laura —, hogy a megmaradás kérdése az identitás, ami a gyakran használt divatos szavak kategóriájába került, de úgy beszélünk róla, mint ami létezik, de nem lételem. A legnagyobb hibákat akkor követjük el, amikor beérjük azzal, amit az iskolában tanulunk, azzal a tananyaggal, ami valamilyen tudatossággal van összeállítva, valamilyen érdeknek megfelelően. A nemzet, a közösségi szellem megmaradásához teljesen más ismeretekre van szükség. Ezt a tudást csak a Rózsika néniktől és a hozzá hasonlóktól lehet megszerezni. A nemzedékek között kialakult óriási szakadék annak a következménye, hogy az idősebbek nagy része megmaradt az 1989-es változások előtti gondolkodásmódban, a fiatalok pedig mindent maguk mögött hagyva egy olyan életformát tettek magukévá, ami nem köti őket sem a múltjukhoz, sem a Nyugathoz. Úgy keresik az útjukat, hogy nincs számukra irány.

Milyen irányba tartanak a Laurák? Ők még kötözgethetik a folytonosság szakadozó szálait, ha lesznek annyian, hogy mindenhol ott lehessenek, ahol szükség van a foltozásra.

Elek György