Hortobágy-Kónyától a Tündérkertig

— A népi, paraszti kultúra visszaépítésén fáradozik. Milyen sikerrel, van-e érdeklődés napjainkban az organikus kultúra iránt?

— A visszaépítés helyett én a visszatanulás kifejezést használnám. Én Debrecen környékén, Hortobágy-Kónyán születtem, onnan még gyermekkoromban Ebes-tanyára kerültem már a TSZ-világban. Abban a világban, amikor tíz évvel korábban már elhangzott dal formájában, hogy: „A múltat végképp eltöröljük...” Én már a törölt jelenbe születtem bele, amikor eltűnt az egyéni gazdálkodás, megszűnőben volt az önfenntartás kultúrája, kizárt volt a magángondolkodás mentén történő tájfenntartás kultúrája. Egyáltalán a népi kultúra mint olyan, ami a múltból táplálkozik, a hagyaték, a hagyomány, a hit, a kereszténység gyökerei, ezek már mind-mind leplezettek és eltűnőben voltak, olyannyira, hogy az iskolában ezzel kapcsolatosan már semmit nem tanítottak. Minden újdonság, minden ismeretlen volt számunkra ezekkel a dolgokkal kapcsolatosan. A gyermek ezt nem éli meg drámaként, ellenben felnőttként igen; például amikor találkoztam az őrségi Viszákon egy olyan falusi nyommal, amit én korábban nem láttam, mert az én falum attól volt nevezetes és arra volt büszke, hogy a háború után épült, igazi szocialista kisközség, ahol még templom sincs. 2000-ben, amikor Viszákra mentem, ott volt templom, voltak régi parasztházak, még mindig nyoma van a régi paraszti örökségnek, legalábbis fejben, gesztus értelemben, de olyan rendszer veszi körül, amely nem szolidáris a múlttal. Én tele voltam hiányérzettel, és megkérdeztem magamtól: „Mi dolgom van nekem Viszákon?” Így kezdtem el lépni, szembenézni a kultúrát leváltó multikulturális rendszerrel. Néztem, hogyan van ebben a világban egyedül az ember, hogyan van ebben jelen a hagyomány és a hit fogalma, a kereszténység fogalma, a nő-férfi fogalma, mit jelent a közösség.

— Egy szocialista faluban nevelkedett ember hogyan érez rá, hogy hiányoznak számára a fentebb felsoroltak? A mai fiatalokat ez nem igazán érinti meg.

— No, ennek vagyok én a felelőse. Hogy hátha majd megérinti valami őket. Egy kérdés. Amikor én elkerültem Ebes-tanyáról és Hajdú-Bihar megyéből is Budapestre, tíz-húsz-harminc év telt el úgy, hogy nem volt visszakérdezésem, hogy mi van faluhelyen, mi van a vidékkel, mi van a tájjal, mi van a kertjeinkkel. Szembesültem azzal, hogy már alig vannak megművelt kertek. Nincsenek állatok. Viszákon már nincs parasztember, aki ismeri az összes gombát, ami fellelhető a környéken, az összes gyógynövényt, az összes gyümölcsfafajtát. Én azzal a huszonegyedik századi gondolattal vásároltam Viszákon parasztházat, hogy az jó lesz majd nekem nyaralónak. Egy zaklatott, drámai életet élő közösségben, ami az elmúlás kultúráját gyakorolja, hogy az emberek nem vásárolnak egészséges élelmiszert, amiket pedig a boltokban vásárolnak, azokról fogalmuk nincs, hogy honnan származnak és hogyan állítják elő. Az ilyen emberekből álló közösségben nem lehet nyugodtan élni. Elgondolkodtam azon is, hogy miért vásároltam egy fogyó faluban egy eladhatatlan házat. Megpróbáltam befogadni mindazt, ami ebbe az irányba valami hasznosítható érzésből, egy beszélgetés foszlányból adódik. Így ismerkedtem meg 2002-ben Kovács Gyula erdésszel Pócsszombaton, aki egy kultikus mondattal lepett meg, mely így szól: „Mentsük meg a Kárpát-medence pusztuló gyümölcsfahagyatékát közösségerősítő szándékkal!” Így elindult bennem egy gondolat. Ha van őshonosság-kultúra abban a gyümölcsfában is, amelynek szaporítását és terjesztését a múlt rendszerben törvény tiltotta, felvetődik a kérdés: miért tiltotta törvény az őshonos gyümölcs szaporítását és terjesztését? Minden, ami őshonos kultúra, a közösségben jött létre, ami a tájhoz kötődött, mind tilos volt. Sajnos ugyanazt tapasztaljuk napjainkban is az EU részéről. A múltnak a folytonosságát éljük. Talán nem volt véletlen, hogy találkoztam egy emberrel, egy családdal, aki ennek az ellenkezőjét tette. Menti és gyűjti a Kárpát-medence pusztuló kultúráját. Ugyanezt tette Kaszás Attila felvidéken, amikor a nagyapai ház örökségét átadta annak a faluközösségnek, melyben nevelkedett. Nem értették, hogyan lehet, hogy egy ember nemcsak magára gondol, hanem a közösségre is. Úgy gondolta, hogy az ő parasztháza, amire neki nincs szüksége, a közösség számára valamilyen megerősítő gondolatot tud elindítani. Kovács Gyula és Kaszás Attila is menteni akarta azt, ami még menthető.

— Már gyerekkorában azt mondta, hogy táncdalénekes vagy népművelő akar lenni. Akkor ezt hogy értette?

— Akkor ment a televízióban a táncdalfesztivál, amikor még tízéves sem voltam, ami számomra is vonzó volt. Szintén abban az időben lehetett gyakran hallani a népművelő kifejezést. Arra gondoltam, hogy az az ember, aki a népet műveli, csak jó ember lehet. Arra nem gondoltam, hogy a népművelés akkor Marxnak, Engelsnek, Leninnek és a hozzájuk hasonlóknak az elfogadtatásából állt, akár fegyverrel is.

— Gyakran beszélünk a gyökerek megőrzésének a fontosságáról. Hogy tudja őrizni a gyökereit és az onnan eredő folytonosságot az, aki elhagyja a szülőföldjét?

— A magam példájából kiindulva Hortobágy-Kónyán születtem, onnan átköltöztünk Ebes-tanyára, ami valamikor egy uradalmi birtok része volt. Mi az egykori tanyasi iskolában kaptunk szállást. Az egyholdas tanyán volt tizenkét hatalmas diófa, többféle alma-, körte-, szilva-, barack- és cseresznyefa. És minden, ami egy magára adó parasztgazdaságban szükséges. 1973-ban jött a száj- és körömfájás betegség, melynek következtében a tanyáról a faluba költözhettünk, úgy, hogy megvehettük kétezer forintért az uradalmat, azzal a feltétellel, hogy az összes fát tövestől kiirtjuk. El kell mondjam, hogy a múlt eltörlésében én tízéves koromban már részt vettem. Sok-sok esztendő telt el addig, hogy meglássam a kérdést: „Miért volt erre szükség?” A kérdésben benne van, hogy egy olyan emberben fogalmazódott meg, aki már semmiben nem kötődött a múlthoz, a paraszti kultúrához. Csak akkor gondolkodtam el ezeken a dolgokon, amikor Kaszás Attilával beszélgettünk, és éreztem a hiányát a paraszti kultúrának. Ekkor már színész voltam. Éreztem, hogy hiányzik a bizalom, a bizalmat növelő organikusság, hogy az emberek kalákaszerűen együttműködnek bizonyos célok eléréséért. A gyerek- és ifjúkorom, de a felnőttkorom egy része is tele volt bizalmatlansággal, bizonytalansággal, félinformációkkal, féligazságokkal, zűrzavarral. Megkérdeztem magamtól, hogy ebben a zűrzavarban hol van a rend, mert kell legyen egy rend, ami nem tőlem függ. Itt lépett be az életembe a gondviselésnek köszönhetően Kovács Gyula és Kaszás Attila. Meggyőződtem, hogy van rend, és a rendnek köszönhető eszmény, illetve költészet, család és az ahhoz kötődő jövőkép. 2002 egy vízválasztó év volt számomra, amikor megépült a nemzeti színház. Megéltem azt a drámát, hogy az új nemzeti színház körül ekkora vihart tud kavarni a nemzeti gondolat. Ekkor döntöttem el, hogy én a nemzeti vonalhoz akarok tartozni. Ami nemzeti, az közösségi: kötődik a múlthoz, a családhoz, mélysége, költészete és ereje van. Ezen az úton el kellett indulnom, majdhogynem vakon, de hittel, reménységgel, akkor még ki se próbált önbizalommal, férfienergiával, férfierővel. Ezek mellett ott lesz a női energia, a női erő, hátha sikerül valamit csinálni egy 1600 négyzetméteres, akkor már tíz éve elhagyott parasztportán. Ebből lett 2007-ben a Kaszás Attila pajtaszínház és galéria. Ebből lett 2009-ben az iszáki Tündérkert. Ennek lett a következménye a Kárpát-medencét lassan átszövő Tündérkert-mozgalom.

— Hogyan alakulnak a határokon átívelő kulturális kapcsolatok?

— Amikor Kaszás Attila közösségi házzá alakította a családi örökségét, én létrehoztam a ma már Kaszás Attila pajtaszínházat. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy lesznek valaha határokon átívelő kulturális kapcsolatok. Attila 2007 márciusában meghalt. Én már ott voltam nagyon sok tapasztalattal és tudással a gyümölcstermesztés terén, a kulturális részt ő szervezte. Ott maradtam egyedül, és elkezdtem töprengeni, hogy képes leszek-e folytatni azt, amit együtt kezdtünk el. Ebben a pillanatban már azt gondolom, nincs okom szégyenkezni amiatt, amit eddig tettem a vállalások kapcsán. Elsősorban a gyümölcsfáknak köszönhetően sikerült kapcsolatokat kiépíteni Felvidékkel, Kárpátaljával, Erdéllyel és Újvidékkel.

— Egyszer arról beszélt, hogy a célok eléréséhez fontos a közösség, a jó szándék és a jó akarat. Ez megvan a mai emberekben?

— Megvan, legfennebb nem tudja, nem hallott róla, még nem érzi, még nem hiányzik neki, mert ellentétezi a jól létnek, a fogyasztásnak a kultusza. Én találkoztam olyan emberrel, aki a magánytól a falat kaparja. Engem az mozgat, hogy olyan falat teremtsek magam köré, olyen családot, olyan közösséget, ahol nem a magánytól kaparjuk a falat, hanem ott van egy rendtartás, egy megértés, munkamegosztás van, létbiztonság… Hatvanévesen jutottam oda, hogy a zsámbéki házunk körül van egy tízezer négyzetméteres udvar, melyben van egy kiépítés alatt álló kert. Az a célom, hogy megmutassam a feleségemnek, a gyerekeimnek és az unokáimnak az öngondoskodás módját, hogy a kertünkben terem annyi zöldség, gyümölcs és hús, hogy bármi történik, a családnak lesz mit ennie.

— Hogyan sikerült életet adni Viszáknak? Hogyan állt ott vissza a rend?

— Ami Viszákon történt, az nem velem történt meg, hanem a faluval. Ez a település arról volt híres, hogy ott semmi nem történik. Jelen pillanatban a falu ott tart, hogy öt panziója van. Van egy 130–140 darab őshonos gyümölcsfát számláló Tündérkert. Ehhez kapcsolódik egy kemence, egy szabadtéri színpad, új kultúrotthon, kocsma és bolt. Betelepednek új emberek, akik gyarapítják a falu lakosságát. Egy szűkebb-tágabb közösség számára csak a kultúra tudása, annak megélése a garancia a túlélésre. A pénz ettől csak elvesz, nem hozzáad. A kultúrát együttműködve, munkánkban, ünnepeinkben, közös hitünkben és gyökereink mentén lehet megélni. A huszadik és a huszonegyedik századot én hanyatló kornak látom, és nem emelkedőnek. Vannak vívmányok, hiszen épülnek a hatalmas betonházak, de ezek a pénz fenntartható kultuszát szolgálják.

— Hogyan lehet összeegyeztetni a népi, paraszti kultúrát a modern színházzal és más művészetekkel?

— A színház nem modern, hanem örök. Nagyon nagy baj, hogy Budapesten a színház- és filmművészeti főiskolán az 1960-as évek közepén elhangzott, hogy a paraszti kultúrát nem ábrázoljuk. Ezt a gondolatot még nem vonta vissza senki. Valóban láthatjuk a nyomait a filmvásznon annak, hogy az 1950–60-as években hogyan használták fel a népi származású, nagy képességgel rendelkező színészeket arra, hogy gyalázzák azt a paraszti kultúrát, ami ma már szitokszó. Ilyen értelemben ha nézzük a globális világ színházművészeti folyamatait, minden arról szól, hogy minden módon elősegítsék az őshonos, hagyományőrző és közösségépítő kultúrának az elpusztulását. Nem organikus a népi kultúra kultúratartó ereje és a művészet. Hála Istennek Magyarországon ott van a Nemzeti Színház élén Vidnyánszky Attilával, aki ezt másképp gondolja. Aki a kultúra egészére néz rá. Ma már a művészet kevésbé érti a magyar kultúra lényegét, ily módon a befogadó is egyre inkább kultúrafogyasztó és nem -teremtő közeg is.

— Ön hogyan definlálja a kultúra fogalmát?

— Előbb tisztázzuk: a hagyomány nem a múzeumba való, azt nap mint nap frissíteni kell. Napjainkban a kultúra helyett a multikultúra terjed. A multikultúra nálam olyan, mint a szocialista erkölcs: virtuális valóság. A multikultúra kifejezésnek számomra nincs értelme, mert valami vagy multi, vagy kultúra: vagy szocialista, vagy erkölcs. A kultúra nagyon is múlthoz és röghöz kötött, jövőt sejtető.

Elek György