Hogyan megy el a világ?

Ritkán adódott alkalom, hogy néhány percet beszélgessünk, de akkor mindent el akart mondani. Többször mondtam neki, hogy olyan, mint Énekes Tamási Áron Rendes feltámadás című novellájából. Mindig az élet fontos lényegi kérdéseit feszegeti, minden dolgát tökéletesen akarja végezni, éppen ezért képtelen megérteni, mi lehet az oka annak, hogy bármennyi jót cselekszik, soha senkitől még egy „köszönöm”-öt se kap. Legutóbbi találkozásunkkor valahogy szótlanabb volt, mint máskor. Ott ült a háza előtti padon, látszott, hogy valahol a távolban járnak a gondolatai, mintha a múltban, a távolban keresett volna valamit, amit az élete során elvesztett, vagy teljesen kimaradt az életéből.

— Tudod — mondta töredezett hangon, igyekezett jól megfontolni a szavait —, mindig azt hittem, hogy az embernek vannak céljai, és ha mindent jól csinál, ezeket a célokat egyszer eléri. Én már vagyok annyira idős, hogy ha nem is teljes mértékben, de valamilyen szinten célba érjek. Az iskolában jól tanultam, lehettem volna mérnök, de lett belőlem egy jó asztalos, mert abban az időben a továbbtanulás olyan befektetésnek tűnt, ami az én családom számára nagy áldozatot jelentett volna. Úgy döntöttem, ha a tanulás helyett munkát vállalok, tudok segíteni a szüleimen, tanulni meg később is lehet. Nem szívesen beszélek erről, mert egyre kevesebben vannak, akik megértik az ilyen történeteket. A gyerekeim se értik meg. Ők tanulhattak, de sajnos nem látom a tanulásuk eredményeit. Teljesen mással foglalkoznak, mint amit tanultak, hogy milyen eredménnyel, azt nem látom át, de nem is akarom addig, amíg nem panaszkodnak. Gyakran elgondolkodom: vajon én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a gyerekeim a legjobb úton induljanak el, vagy úgy tettem én is, mint nagyon sokan, hagytam, hogy menjenek együtt az árral, azzal vigasztalva magam, hogy ilyen a világ, s ezen mi, idősebbek már úgysem tudunk változtatni.

Mélyen magába szállt, lehajtotta a fejét, úgy tűnt, mintha várna valamire. Az ember, amikor nem talál megoldást egy problémára, azt várja, hogy a megoldás találjon rá. Itt viszont ez sem egyszerű. Egy már megtörtént dologra nem jöhet megoldás. Esetleg az: mit kellett volna tenni? De benne van a volna, ami kizárja a változás lehetőségét. Egy idő után felemelte a fejét, és halkan suttogta:

— Ami mögöttünk van, az már megváltoztathatatlan. Másként élni csak a jövőben lehet. A kérdés csak az, hogy mennyi a jövő. Az életünknek melyik szakaszában kezdjük el a változást? Mert vannak bizonyos határok, amiket nem lehet túllépni. Van, amikor már késő a változás. Sokszor látom — és természetesnek tartom —, hogy a gyerekeim másként élnek, másként gondolkodnak, mint én. Viszont nem tudom eldönteni, hogy vajon az a jó, ha nem szólok bele az életükbe, vagy az, ha figyelmeztetem őket, ha minél korábban változtatnak, annál jobb lesz nekik.

Nem egyszerű megérteni Hajdu Sándor vívódásait. Kérdés kérdést, válasz választ követett, ezekből arra lehetett következtetni, hogy ő, aki egész életében Énekeshez hasonlóan mindig igyekezett hittel és a törvényeket betartva élni, előrehaladva a korral úgy érzi, hogy ez sem elég a cél eléréséhez.

„… a cél megszűnte a dicső csatáknak…” — írta Madách. Talán ezt ismerte fel Hajdu Sándor. Ott ül a háza előtt egy padon — legtöbbször egyedül —, és fölöslegesnek érzi magát. Lehet, hogy eddigi élete során megtett minden tőle telhetőt, megtenne ezután is, de bezárta, tehetetlenné tette a sors, és ezt ő nehezen viseli. Sokat tűnődött eddigi élete során azon, hogy milyen lesz számára a cél. Sohasem gondolt arra, hogy eljön az idő, amikor tétlenséggel fogja tölteni a napjait, miközben látja, hogyan megy el mellette a világ.

Elek György