Helyet kap-e Jézus a szívedben?

Karácsonyt ünneplő keresztény testvéreim!

Gyermekkoromban olvastam egy olyan aranykútról, amelyből nem lehetett teljesen kimerni a vizet. Minél többet merték, annál több és értékesebb víz gyűlt benne.

A Biblia, az Élet Könyve is olyan, mint ez a mesebeli aranykút: minél többet merítünk belőle, annál több marad benne. Sorai közül újabb és újabb gondolatok buzognak fel, egyre értékesebbek, egyre szebbek. Az első karácsonyról szóló születéstörténet is aranykút.

E szép ünnepen, amikor szerte a világon, keresztény templomokban, imaházakban felcsendül Jézus születésének története, a szolgálattevő lelkészek száz- és ezerféle változatban magyarázzák a karácsonyi örömüzenetet, amelyet egykor angyalok hirdettek a békességre vágyó embereknek: „Az angyal pedig ezt mondta nekik: 'Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megváltó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.'” (Lk 2, 10–11)

Advent időszakában, az ünnepre hangolódás pillanataiban Jézus születése történetének egy másik gondolata is megragadta figyelmemet: „És szülé az ő elsőszülött fiát, és bepólyálá őt és helyezé őt a jászolba, mivelhogy nem vala nekik helyük a vendégfogadó háznál.” (Lk 2, 7)

Kedves testvéreim! Tapasztalatból tudjuk, milyen fájdalmasan érint bennünket egy ilyen közlés: „Nincs számodra hely.” Utazni akarunk valahova, szorongunk a jegypénztárnál, előttünk leeresztik a jegypénztár ablakát, és közlik: nincs hely. Vonaton utazunk, helyet keresünk, látunk embereket, akik kényelmesen elterpeszkedve több helyet is elfoglalnak. Felcsillan bennünk a reménység, hátha befogadnak, hátha helyet adnak nekünk is. Erre közlik, hogy már foglalt, nincs hely.

Színházban, koncerten, ha késve érkezünk, közlik velünk: nincs hely. Betegek vagyunk, kezelésre szorulunk, de a kórházban foglalt minden ágy, nincs hely. A sikeresen érettségiző ifjú egyetemre készül, olvas, tanul, éjszakázik, vizsgázik, de neve előtt meghúzzák a vonalat: nincs hely.

Karácsony ünnepén kérdezzük meg önmagunktól: Vajon ma Jézusnak, tanításainak, annak a szellemiségnek, amelyet Ő hozott e világba, adunk-e helyet életünkben?

Zsúfolt hétköznapjainkban, ünnepnapokon tudunk-e a jézusi szeretet érzésével odahajolni szükséget szenvedő embertársainkhoz? Tudunk-e segítséget nyújtani, vigasztalni, bátorítani? Magunkhoz tudjuk ölelni az özvegyet, az árvát, az egyedül élő embertársat? Ha e kérdésekre igen a válaszunk, akkor hiszem azt, hogy nemcsak hallottuk a karácsonyi örömüzenetet, hanem meg is értettük, mi több: meg is éljük, nem csak ilyenkor, karácsonykor, hanem életünk minden pillanatában.

Ezen az ünnepen tudatosuljon mindannyiunkban: az ünnep elmúlik az életünkből, a karácsonyfa kikerül az udvarra, az ajándékok elfogynak, a megterített ünnepi asztalok ideig-óráig valók, de ha bennünk otthonra talál Jézus, akkor mi vagyunk a leggazdagabbak, mert olyan kincs birtokosai vagyunk, amelyet soha el nem vehetnek tőlünk.

Dr. Csernus Imre gondolataival zárom ünnepi köszöntőmet: „A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogyha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel/szeretettel (saját toldás) tud egymáshoz érni/közeledni (saját toldás), amikor kinyitják a szemüket — az azt jelenti, karácsony van.”

Az Északnyugat-erdélyi Unitárius Szórványegyházközség lelkészeként Istentől megáldott, békés és örömteli karácsonyi ünnepet kívánok!

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel,

Pálffy Anna-Mária

unitárius lelkésznő