Házunk tája

Úgy hallik, megint napirenden van a szatmári körgyűrű ügye. A turisták és befektetők már régóta várnak rá, hogy nagy ívben elkerülhessék e sorsára hagyott, szürke, műkedvelők vezette várost. Ottó, az ős-szatmári, sanyarú ábrázattal, búbánatosan üldögél diófája alatt. Unalmas napjain ki szokott menni Sárközújlakra a horgász barátjához, de ezt már nem teheti. Fia autójának az első kereke kiszakadt egy utcai lefolyórácsnál, Szatmárnémetiben valamiért az ilyenek 10–20 cm-rel a burkolat szintje alatt vannak. Vonat már nem jár Sárközre, a kisbuszok forgalmát pedig két balkézzel gordiuszi csomóvá bogozta a város vezetése, mindhiába várva Nagy Sándor kardjára. Kedvelt időtöltése volt Ottónak a sétálás is, a csendes, árnyas utcákon elmerenghetett a saját, meg a város múltján és jelenén. Az utóbbi három évben azonban e séták mind örömtelenebbek, mert mindig feszültségekkel teli tér haza. Árnyas utcák már nincsenek, a lombokat évente lekaszabolják, mint Custer az indiánokat, a folt hátán folt járdák pedig hepehupásak, mint a szilágysági dombvidék, bokatörőek és derékfájdítóak. A szaporodó omlásveszélyes házak látványa mellbevágó és elkeserítő, a régi szép szatmári épületek állandóan romló állaga fájdalmas és városcsúfító (igaz, nem Brâncovenesc stílusúak), akárcsak a városszerte félbemaradt építkezések, például a prefektúra leendő székhelye. Az egész város fel van túrva, nagy gödrök tátongnak beomlott járdákkal, az autók a gyalogjárókon parkolnak, ittas, kétes küllemű alakok lézengenek a kispiacnál például, szóval sétálni csak úgy már nem lehet. Ezek persze csak a kisember bajai, mert a tehetetlen és közönyös városvezetésnek a legkisebb gondjai is nagyobbak ezeknél. A Pannónia látványa szívfacsaró, vélhetően a többségtől eltervezve tudatosan verték szét, bezzeg Nagybányán az István szálló ismét régi szépségében pompázhat. A Posta is enyészik (régebben Pósta volt), de nem ez a nagy dák fájdalom, hanem a ráakasztott zöld védőháló, mert az ugyebár már majdnem piros-fehér-zöld. A Sportszálló és a volt Wesselényi iskola is siralmasan néz ki, de talán ez is a cél, leromlott állapotukban banikért fogja majd megvenni egy jóbarát. Három éve semmi jó nem történik, csak teng-leng a város, mintha megállt volna az idő, mintha nem volna gazda, vagy volna, de az béna lenne. Délibábos tervek vannak ugyan, körutakat, hidakat, sétálóutcákat, go-kart pályát, uszodákat, stadionokat, teke világbajnokságot vetítenek mézesmadzagként a szatmári égboltra, és az ígéretek határa csak a csillagos ég, a valóságban azonban a városnak még csak távlati fejlesztési terve sincs. Képtelenek megszervezni egy útlezárást, a közlekedést zűrzavaros és önkényes események uralják, az Apaserv, a gázosok, de mások is összevissza szabdalják az utakat, járdákat egyeztetés nélkül, a levegő rossz, gázos és nagyon poros (minőségét csalárdul a Slavici iskola udvarán, egy csendes, félreeső, nagy lombú fáktól védett helyen mérik), bizony gyerekek, öregek, betegek jól meg kell gondolják a városban való járkálást. Korszerűsítés címén okos vízórákat szerelnek a városban 35 000x200 euróért + a szerelés, de ez csak a szolgáltató érdeke, egyebet azonban nem korszerűsítenek. Sok utcában például még most sincs szétválasztva az esővíz- és szennyvízcsatorna, akárcsak száz évvel ezelőtt, nagy fertőzésveszély lehet ez felhőszakadásokkor. Szatmáron nehéz közlekedni, ennek persze valós okai is vannak, de a város se mozdul, a Burgya-sarki helyzet pl. délben, délután már szinte tarthatatlan. A kommunizmus idején volt legalább terv, hogy a hídról az odavezető belső sáv egy felüljárón kanyarodjon le a kiszélesített O. Goga utcába, de most még ötletnek sincs nyoma az ezért felelősök — vélhetően száraz — szürkeállományában. A piacokon jobb híján a földről árulnak, akár a középkorban, még szerencse, hogy a kóbor kutyák éjjelente a vizeletükkel fertőtlenítenek. Szombatonként balkáni hangulatú esküvői menetek verik fel a város csendjét, a KRESZ-re is fittyet hányva, ez tabu, mondta egy vezér, ősi népi hagyomány. Időnként bömbölő, égett olajszagú város- és megyenapok szolgálják ki a lakosság igénytelenebb részét, általában és választásokkor is ők vannak többségben, így hát ma is érvényes a panem et circenses. A városházáról és zajló eseményeiről csak hírek vannak, de azok alapján az utóbbi három évben inkább lehetne játékszínnek nevezni, hiszen ott zajló drámákról, vígjátékokról és bohózatokról értesülhetünk, de olcsó ízléstelenségekről is, volt, hogy lekocsisozták és lekanászozták egymást a tisztségviselők, de nem annyira szellemességből, mint inkább parlagi lelkületük okán. A kisembernek az a benyomása, hogy e játékszínben munkastílus lett a „megmutatomosdi”, az „egymásramutogatósdi”, a „csúfolósdi”, a „füllentősdi”, az „egymáson való átnézősdi”, mindez rossz értelmű urizálással és beképzeltséggel tetézve. Szegény őseink, ha láthatnák, hogy mivé lett a város, hogy mi történik, és mi nem történik itt, talán oda is lenne a mennyei nyugalmuk. Ottónak is nagyon idegen már ez a város, ha néha muszáj mégis kimennie, úgy érzi magát mindig, mint a szárazra vetett hal. Ilyen sötét gondolatok kavarogtak sokáig az agyában, mígnem elszenderült a diófa árnyékában, de akkor sem volt nyugta, mert álmában megkörnyékezte a magas homlokú városvezér, és mefisztói mosollyal azt suttogta a fülébe, hogy: — Ottóka, ha az igazat akarod tudni a városról, meg mindenről, ne mind bámészkodj az utcán, mert az csalóka, hanem olvasd inkább a közleményeinket és nézzed a médiát!

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós