Hatósági halogatás

Most egy kis elmegyakorlatra invitálok mindenkit. Önök szoktak halogatni? Ne! Ne vágják rá azonnal, hogy nem! Adjunk ennek egy kis időt, gondolkodjanak egy picit! Mázli, hogy nem látom közben a felcsillanó szemüket és a szégyen bárányfelhőjét áthussanni a homlokukon, mert ezek bizony árulkodnak rendesen. Most magányukban gondolják ezt végig! Hányszor lehetett volna elkerülni a nagyobb bajt pusztán azzal, hogy nem halogatnak valamit? Én bevallom, hogy a parkolási büntetésem befizetését halogattam már többször, és ennek eredménye egy sokkal nagyobb összeg befizetési kötelezettsége volt. De rendszeresen halogatom a papírmunkát is, amiért nemcsak a könyvelő feje fáj, hanem bizony az enyém is, mert az utolsó pillanatban a stressz köti gúzsba a testem. Biztos van a családjukban — legyen az szűkebb vagy tágabb — olyan eset, amely után évtizedekkel is emlegetik, hogy „Hej, ha időben elment volna orvoshoz, talán ma is élne…” Ezek bizony mind a halogatási bűnlajstromunk. S most lépjünk hátra egyet! Nézzük a teljes képet! Kikből állnak a hatóságok? Emberekből. Ugyanolyanok, mint önök vagy én. Tehát halogatnak. Sokszor a politikai egyezségek sem segítik a munkát, és ami a mi családunkban csak egy szűk csoportot érint, az hatósági szinten már egy várost vagy megyét, sokszor az egész ország lakosságát, ha maradunk kicsiny országunk határai között ezzel a gondolati játékkal. S tudom, hogy meredek a párhuzam, de ha rákérdeznék arra, hogy a munkahelyükön hányszor tologattak maguk előtt elvégzésre váró, megoldandó feladatokat, akkor ott sem lesz patyolattiszta a lelkiismeretünk. S ha idáig eljutottunk, akkor már csak egy lépés, hogy legalább elméletben megértsük a hatósági halogatás mechanizmusát.