Fodor Kálmán művészete Szatmár megyében teljesedett ki

1929-ben született Majsamiklósváron (Kovászna megyében), 1949-től a kolozsvári Művészeti Egyetemen, illetve a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben tanult.

Közvetlenül ezután az 1956 és 1970 között működő Zsil-völgyi festőkolónia tagja, majd vezetője. A festőkolónia úgy alakult, hogy a Kolozsvári Képzőművészeti Intézet 1955-ös végzősei testületileg Petrozsénybe kaptak kinevezést. Ők képezték a magját a későbbi művésztelepnek, amelynek olyan kiváló alkotók voltak a tagjai, mint Tellmann József, Mátyás József, Nagy Ervin, Szilágyi Béla, Szilágyi Géza, Walter Frigyes és mások. Erről a művész a következőket mesélte 1975 körül: „Akkoriban elegünk volt a konzervatív gondolkozásmódú tanárokból, a 'kisöregekből', a saját utunk, kifejezésmódunk kiérlelése kötött le bennünket, ezt szerettük volna minél hamarabb, távol a főiskolától kialakítani.”

Mindez egybeesett az ötvenes évekbeli ország nemzetiségi és művelődéspolitikájával, ami azt jelentette, hogy a vezetőség anyagi támogatását élvezték, megrendeléseket kaptak. Jelszavuk: „Művészet a bányászoknak.” A legtöbben akkor még hittek abban, hogy erre szükség van, és abban is, hogy ez egy megvalósítható célkitűzés.

Fodor Kálmán hamar beilleszkedett a közösség, a művésztelep mindennapi életébe, tevékenységébe, s közben országos tárlatokon szerepeltek a munkái, egyéni kiállításokat rendezett. 1958-ban elnyerte a Képzőművészeti Szövetség grafikai díját. 1959-ben, a Lupényi sztrájk 30. évfordulójára kollégáival fametszettárlatot rendeztek, s a kiállított anyag reprezentatív album formájában is megjelent. Két hatalmas freskót készítettek a Petrozsényi Bányászati Főiskola számára (A bányászat múltja és jelene), jelenlétüket igazolandó a városban épületeket díszítettek sgraffito, mozaik technikával, fémdomborításokkal.

A támogatók és támogatottak lelkesedése idővel alábbhagyott, az egyre kedvezőtlenebbé váló körülmények miatt a hatvanas évek végén Szilágyi Béla és Szilágyi Géza elhagyta Petrozsényt, kicsit később Mátyás József és Fodor Kálmán is, és ezzel a művésztelep, a petrozsényi művészeti élet hőskora lassan, fokozatosan elhalt.

Először Szilágyi Béla — aki Fodor Kálmán húgát vette feleségül — érkezett Szatmárra 1968-ban, majd kicsit később, 1970 körül Fodor Kálmán. Ők az első években Sárközújlakon, Fodor Kálmánék házában laktak, és rendszeresen tartották a kapcsolatot nemcsak a szatmári képzőművészekkel, hanem új monumentális munkák megrendelése reményében a város és a megye politikai vezetőivel is.

Fodor Kálmán 1970-ben már részt vett a Szatmár megyei képzőművészek kiállításán, amelyet „árvizes tárlatként” is emlegettek a tavaszi árvíz és a témához kapcsolódó alkotások miatt. Erre a kisajátított püspöki palota dísztermében került sor. Fodor újszerű, monumentális hatású alkotásai az expresszionisták hangvételét, színvilágát idézték. Belső tűzről, lelkesedésről, szenvedélyről, olykor feloldhatatlan ellentmondásokról vallott ez a különben csendes, halk szavú művész, aki rokoni kapcsolatban volt Illyés Gyulával, a költővel, íróval, szerkesztővel.

A petrozsényi „honfoglaláshoz” hasonlóan jól időzített a szatmári bemutatkozás is, kedvező konjunktúrában került rá sor. Az ötvenes évek ún. szocialista realizmusát lassan sikerült a szatmári tájakon is kinőni, a propagandaosztály és a kultúratanács aktivistái egyelőre még békén hagyták a művészeket. Az első megyei kiállítások zsűrije döntően képzőművészekből állt, a tárlatok anyaga egyelőre egyetlen ún. „pártos”, a napi ideológiát szolgáló festményt, szobrot, grafikát sem tartalmazott.

A petrozsényi fajanszmozaikok sorát a szatmári Mondiala készruhagyár hatalmas, ma is látható mozaikképe követte (1971), de Szilágyi Bélával intarziaképet is készítettek az Aurora szálló előcsarnokába, sgraffito technikával fali képet terveztek a sárközi cukrászdába, és még sorolhatnám. Fodor Kálmán 1970–1980 között rajztanárként tevékenykedett Sárközön, de ezzel párhuzamosan magánházakra is tervezett sgraffito technikával kivitelezett fali képeket, díszítéseket. Jól ismerte a különféle grafikai eljárásokat, technikákat, kitűnő akvarelleket készített, amelyeket Szatmáron, a sugárúti Galériában Szilágyi Bélával közös kiállításon mutatott be A tó címen. Ő volt az elindítója A Hét képtára kezdeményezésnek is, az összegyűjtött alkotások később Kovásznára kerültek. Közben folyamatosan festett.

Az ötvenedik éve betöltése közeledtével úgy gondolta, hogy festményeiből nagyszabású egyéni tárlatot rendez Nagykárolyban, a kastélyban. Erre hónapokig, évekig készült, tulajdonképpen ebben az időszakban terebélyesedett ki az életműve. Röviddel a tárlat megnyitása előtt látogattuk meg a feleségemmel sárközi otthonában Kálmánt, aki már várt bennünket. Olyan szobája, műterme még nem volt, ahol az egész anyagot bemutathatta volna, ezért az udvaron sorakoztak a nyári napsütésben a kerítésnek, a fészer, a ház falának támasztott erőteljes, ragyogó színvilágú, dinamikus, egységes, hiteles alkotások. Élmény volt ez a látogatás, katartikus élmény. Egészen másról mesélt, mást közvetített, mint az akkori tárlatokon látható, többnyire szokványos, „jól nevelt” munkák. Fiatalos lendületű alkotói lázadásokat láthattunk egy olyan világban, amely csak a megalkuvóknak, a szolgalelkűeknek, az illeszkedőknek kedvezett. Ezek voltak az ő igazi, jellemző alkotásai, és nem a monumentális munkák, akvarellek, metszetek, sgraffitók, amelyek a legtöbbször anyagi meggondolásból, szükségletekből születtek.

Az ötvenéves Fodor Kálmán kenyeret szeretett volna vásárolni az édesanyjának, út közben halt meg negyven éve. Ma is élhetne, dolgozhatna, most lenne 91 éves.

Meggyőződésem, hogy szükség van erre a megemlékezésre, erre a tárlatra a szatmári Iparosotthonban a Partiumi Magyar Napok alkalmából. Szatmár képzőművészeti élete nem elég gazdag ahhoz, hogy egy hozzá hasonló kiváló festőművészről megfeledkezzünk, de az igazi a teljes életművet bemutató, átfogó kiállítás lenne, amely segítségével előtérbe kerülhetne, a szakma, a műkritika számára felfedezhetővé válhatna egy egyedi, értékes életmű.

Muhi Sándor