Én a világban, bennem a világ

— Sokszor úgy érzem, hogy nem én vagyok a világban, a világ van bennem — mondja Annamária. — Egy idő után az ember ráébred arra, hogy mindent a saját szemszögéből néz. Az, ami a világban történik, nem formálódik külön-külön minden emberhez, az embereknek kell alkalmazkodniuk vagy úgy viselkedniük, hogy vegyenek részt a világban történtek formálásában. Az élet folyamatos változás. Amikor jól alakulnak a dolgaink, szeretnénk, ha mindig, minden úgy maradna, de nem marad úgy. Azért viszont mindig tehetünk, hogy a változásokat valamilyen módon irányítsuk.

A harmincas években már fel lehet mérni, milyen módon történt az addigi útkeresés. Ezzel a felméréssel foglalkozik Annamária is, megpróbálja felmérni, hova jutott el eddig. Szakemberek szerint a kamaszkor az az időszak az ember életében, amikor kialakul benne az identitás, a fiatal felnőttkorban pedig az intimitás. Ezekkel párhuzamosan dönti el a fiatal, hogy milyen irányba igyekszik haladni. Sohasem tárult még annyi lehetőség a fiatalok elé, mint napjainkban, mégis nehéz a döntés, mert a fiatalokban jelentősen felerősödik az egzisztenciális szorongás. Annamária is szorong, hogy milyen területeken kötelezze el magát. Megpróbálta felmérni, mennyi mindenről maradt le eddig útkeresése során. Lett volna lehetősége dönteni, de arra gondolt, mi lesz, ha jobb lehetőségek is felvillannak, viszont egy ideje azt is tapasztalja, hogy olyan lehetőségeket is elmulasztott, melyek nem térhetnek többé vissza.

Annamária megpróbál összegezni:

— Képtelen vagyok felmérni, mennyire voltam eddig benne a világban, és mennyire volt bennem a világ. Így visszagondolva az eltelt éveimre azt tapasztalom, hogy mindig igyekeztem előretolni az eseményeket. Ez nem az én elhatározásom volt, nem meggyőződésből vagy tapasztalatok alapján tettem, hanem azért, mert így hallottam másoktól. Ráér, mondták a szülők, ráérünk, mondták a barátok… Hajlamosak vagyunk arra, hogy magunk előtt toljuk az életünket abban a reményben, hogy majd egyszerre minden jó ránk zúdul, és bekövetkezik a katarzis. Nem így van. A ma teljesen más, mint a tegnap, az évek is nagyon eltérnek egymástól. Amiről lemaradunk a húszas éveinkben, azt nem lehet pótolni a harmincasokban. Eddig folyton terveztem, ma már nem tervezek, mert megtanultam, hogy csak akkor érdemes jövőt tervezni, ha a jelen rendben van. Nem lehet új mondatot kezdeni addig, amíg a már elkezdettet be nem fejezem, mert nem fognak megérteni. Nem lehet új korszakot kezdeni, amíg az előzőnek nem vonom le a tanulságait. Az események előretolásával a lépéseket lassítja az ember. Attól, mert lassabban haladunk előre, az idő ugyanúgy múlik, a lassabban haladók nehezebben vagy egyáltalán nem jutnak el a célhoz.

Annamária képtelen eldönteni: az a jó neki, ha ő van a világban, vagy a világ van benne? Egyik sem könnyű. A világban lenni állandó küzdelemmel jár. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy beolvad az ember az olyan közösségekbe, ahol teljesen elveszíti az egyéniségét, ugyanakkor az sem kizárt, hogy kirekesztik a közösségekből, mert túl mereven ragaszkodik az egyéniségének a megtartásához. A világot magában hordani lehet cél, lehet hinni, hogy egyszer majd úgy fogja érezni, eljött a pillanat, hogy sikerült. Egyéniségnek megmaradni nagy kihívás, ha nem biztosítottak a megmaradáshoz szükséges feltételek. Nagy kihívás az is, ha valaki olyan hatalmi eszközökkel rendelkezik, amik lehetővé teszik számára, hogy az ő egyéniségére formálja az általa uralt közösség tagjait.

— Most úgy érzem — döbbent rá Annamária —, hogy többször élünk az álmokban, mint a valóságban. Az álmodozó fiatal, ha álmodozó felnőtté válik, sohasem fog eljutni oda, hogy megélje az álmait. Pedig minden álma az, hogy egyszer majd ébredés után jobban éljen.

Elek György