Emlékfoszlányok-képtöredékek Fejér-feketében

Látásom leszázalékolt, hallásom — nem a zenei — sem a régi, és emlékezetem is egyre szelektívebb. Idézni sokkal könnyebb, mint felidézni, ezért csak foszlányok meg töredékek, helyenként szünetekkel, akár többévnyivel is.
A zenében egy jól elhelyezett szünet egyenértékű egy jól elhelyezett hanggal. A múló évek történéseit felszabdaló szünetek lehetnek nagyon is tartalmasak, néha a történéseknél is tartalmasabbak.

1960, Kolozsvár

Felvételi a Zeneakadémián. Zenediktálás-vizsga. (Én nem tudtam, hogy ez egy tantárgy, hogy ezt tanítják, matek-fizika osztályban érettségiztem.) Sokan vagyunk a teremben. Fiatal, mosolygós tanársegéd (román) bemutatkozik, majd leül a zongorához, lejátszik egy nem túl hosszú darabot — vagy ez is csak töredék volt? —, közli velünk, hogy ezt fogja diktálni, és már játssza is azt a pár ütemet… Mindenki ír, vagy csak úgy tesz… Előttem két asztallal — csak a hátát látom — valaki nem ír… Nem csodálkozom, én se írok… Tanár úr feláll, járkál az asztalok között, előttem két asztallal megáll, ránéz a dolgozatra, bólint, továbbmegy… látja, hogy én sem írok, hozzám lép: valami baj van, kicsi? — mondja magyarul… Nincs, tanár úr, én már leírtam, amikor először tetszett lejátszani… Te is, kicsi?… és akkor már tudtam, a két asztallal előttem ülőre figyelnem kell… Első szóbeli vizsga előtt találkoztunk, kezet nyújtott, Fejér Kálmán, mondta… innen indult útjára az a majd' hatvankét esztendő.

Évfolyamtársak lettünk. Én még tizennyolc sem… a többiek mind idősebbek egy-két vagy éppen hét évvel is, mint például Kálmán. Annyit már megtudtam róla, hogy tanítóbácsi volt. Nem túl beszédes, de azért hamar kiderült, hogy nemcsak humorérzéke, de humora is van. Hát persze, székely embernek ez helyből dukál. Szakmai ismeretei kiválók. Mindent komolyan gondolt és komolyan is tett… de voltak néha meghökkentően meredek ötletei is.

Kodály-triciniák

Igényes, kicsit sem könnyű, három szólamban éneklendő zene. Nálunk kottaolvasási és éneklési gyakorlatként szerepelt. Egy-két olvasás után nekünk már nem jelentett problémát. Ekkor szólt Kálmán: Nehezítsünk! Énekeljük egy másik hangnemben egy harmadik hangnem elnevezéseivel. Tehát egyet nézünk, mást hallunk és megint mást mondunk (szolmizáció). Hármas transzpozíció! Kálmán, Czakó Ádám és én egy meredek ötletből bravúros teljesítményt csináltunk. Pedig csak magunkat akartuk próbára tenni. Akkoriban ezt a bravúrt senki sem tudta utánunk csinálni. Székely virtus… egy székellyel és két kísérővel.

Hónapok… évek…

Hirdetés:
„Kórussal, fúvószenekarral foglalkozni vágyó diákokat keresünk heti egy alkalomra. Tordaszentlászló”
Jelentkeztünk. Kálmán a fúvósokhoz, én a kórushoz. Autóbusszal mentünk ki egy csütörtök délután. Hatalmas kultúrház, rengeteg monarchiabeli fúvós hangszer. A kórus: férfikar, de nem a szokványos felállásban… Az első szünetben mondom Kálmánnak: te, ezek fordítva állnak, mit csináljak?… Azt mondja, szokjam meg, én csak most kezdem, nekem könnyebb, ők már biztosan több évtizede így állnak fel. Neki volt igaza. Hiába, nemcsak székely, de okos ember is.
A próbateremben egy nagyon szép faragott üveges szekrény állt, Magyar Népi Szövetség faragott betűs felirattal. Ez volt a kottatár, telis-teli férfikarra írt, ritka kórusművekkel. Ilyet se láttam még, de azóta sem. Nézem a kottákat, meglepetés! Toducza Zsigmond: Berzsenyi-ódák férfikarra. Hol itt a meglepetés? Zeneszerzéstanárom, Sigismund Toduţă művei voltak.

Palackposta-üzenet egy másik, volt-világból

… Próba után tudtuk meg, hogy a busz itt alszik, csak reggel indul vissza Kolozsvárra. Egy idős néni — mama — tisztaszobája lett számunkra az éjjeli menedékhely. A kályhán, még forró cseréptálban várt ránk a túrós puliszka, majd egy hét múlva rakott krumpli… asztalon bögre tejföl. Az étel forró volt, a tisztaszoba meg fűtetlen. Vastag pihepaplanok közt aludtunk, reggel az ablak alatt burrogott a busz — ő is melegedett. Ébresztő. Indulás haza.
Az egyik próba végén megjelent a községi párttitkár, aszongya: olyan szép munkát végeztek itt maguk, hogy most már ki kéne hagyni a dologból a kántort. Mi hetente egyszer dolgoztunk, hét közben a katolikus kántor foglalkozott az együttesekkel, ügyesen dolgozott, és ráadásul szép tenor hangja is volt.
Megköszöntük a lehetőséget, elköszöntünk kórustól, zenekartól, a mamától, gondolatban a túrós puliszkától, a rakott krumplitól, Kolozsvárt a buszsofőrtől is. Tordaszentlászló azóta is megvan, a kórus és a zenekar temetések alkalmával még meg-megszólal. A párttitkárról hallani sem lehet.

Egy napunk valahogy így nézett ki. Hajnali hatkor rohanás a Konziba, a szerencsésebbek még találtak üres zongorás termet, nyolcig gyakorlás, utána kurzusok, délelőtt is, délután is. Este Kolozsvár ajándékai: két opera, két színház, szimfonikus- és kamarakoncertek… tanulószoba, lefekvés, alvás és Da Capo… A huszonnégy óra mindig kevés volt, de néha kerítettünk időt némi pénzkeresésre is, muzsikáltunk teadélutánokon, táncesteken, munkásklubokban. Egy dohánygyári klubdélutánon a felállás: dob-zongora-harmonika-trombita. A nyitószám Tíz perc az nagy idő, Elemér című kuplé volt. Így már érthető írásom „meglepő” kezdése?!

Esküvő!!!

Az évek elszálltak, pontosabban mind az öt. Záróvizsga karvezetésből. Szóltam a profnak, hogy ha lehet, szeretnék elsőnek vizsgázni, mert tizenkét órakor meg kéne jelenjek a néptanácsnál házasságkötés céljából. Bólintott. Levizsgáztam, már indulnék… „Üljön ide mellém, figyeljen, és majd értékelje a kollégák vizsgáját. „És járt az óra, tik-tak tik-tak…” már Kálmán is levizsgázott… kértem pár perc szünetet… „Figyelj, ember, el kell menni a menyasszonyért, elvinni a házasságkötő terembe, ott várni-várni, magyarázkodni, hogy mindjárt jövök… Várni…”
Már minden pár egybekelt, mire az utolsó kolléga is levizsgázott, a prof intett, hogy mehetek, már rohantam volna, még utánam szólt, hogy el ne siessem, vagy valamit… Már éppen csukták volna az ajtókat… beértem… még maradt annyi erőm, hogy az „igent” ki tudtam nyögni. Az addig történtek részletei csak jóval később derültek ki.
Mit csináltam volna Kálmán nélkül… tán még ma is agglegény lennék?

Elszállt az öt év

Én: Bánffyhunyad – Kolozsvár – Marosvásárhely
Évek – évek – évek
Ő: Szatmárnémeti
Évek – évek – évek

Családlátogatás Szatmáron

Kálmánék lakása, dolgozószoba, íróasztal, piano és nagyon szeretetteljes fogadtatás… sugdolózás, valami kis összeesküvés-féle… azután két lányka álla alá fogott hegedűvel, kissé remegő jobb kézben vonóval, a kezdést jelentő bólintásra várva… Kálmán bólintott. Két kicsi lány hegedült Jóska bácsinak. Kálmán szemében fények gyúltak, a szeretet és a büszkeség fényei. 

Évek teltek. Évek? Évtizedek. Szatmárnémetibe költöztem.
Tanár úrból Kálmán bácsi

Kicsi fiam, Márk elsős a Művészetiben. Hazahozta a kapott könyveket, nézem, Kálmán-írta tankönyv. Kérdem, ki tanít zeneelméletre?… csend… Kálmán bácsi.

Meghívás-csel-„becsapás”-nem bánom!

Kálmán meghívott a Bartók Béla Hagyományőrző Egyesület kórusának egyik próbájára. Elmentem, illedelmesen beültem egy üres padba valahol a basszusok mögött… Kálmán bemutatott, mondta, hogy ki és mi vagyok, aztán dolgozott tovább. Egyszer csak hátrajött hozzám. Menj ki, csináld! Én már csináltam eleget. Így lettem vendégből vendégmunkás, aztán mint karnagy állandósultam. Kellett ez nekem? Utólag mondom, kellet bizony. Kálmán már akkor érzett-tudott valamit, munkabírása talán már nem volt a régi.
Alkotói és előadóművészi munkában értékes társakra leltem. Ha megkérdeznének, kikből állt az a kórus, azt mondanám: barátaimból. Ha a kórust megkérdeznék, ki volt a karnagyuk, szeretném, ha azt felelnék: egy barátunk.
Na, Kálmán barátom, ezt is neked köszönhetem.

Évek telnek… vagy csak múlik az idő?

Kálmán gyengélkedik, valami munka van, zogorajavítás, hangolás, Márkot hívja segíteni. Ő mondja-mutatja, Márk csinálja. Ebből is kimaradtam, pedig de meglestem volna őket fentről, távolról… Nagyon jól megértették egymást. Csoda, hogy jó érzések tolakodnak bennem?

Kálmán LXXX

Jubileumi koncertet szerveztünk… intenzív próbák a kórussal, Kálmán kórusművei előtérben… a munka javában, egy próba végén nem tudtam elmondani, amit akartam… nem mozdult se szám, se nyelvem… agyvérzés. Sürgősségi. Kórház… A koncertre nem engedett ki az orvos. Saját felelősségemre eljöttem, levezényeltem, amit kellett… nagy ünneplés… Isten éltessen, Kálmán… nem vettek vissza a kórházba… Nem sokkal később megint elvitt a mentő… Túléltem… Túl jól éltem?

Gyengélkedés-betegeskedés-pandémia-karantén

Évek! Ki gondolta volna, hogy ezek is évekbe telnek. Azután az évek enyhülést, Kálmán számára egyre csak gyengülést hoztak. 

Könyvbemutató a Kossuth-kertben

Darai népdalok bővített kiadásban. Kálmán tanár úr, a népdalgyűjtő kerekesszékben… méltatás… éneklés… citerahang… taps… dedikálás. Az olvasással nincs baj, az írás… az ujjak már nemigen engedelmeskednek. Szem nem marad könny nélkül… könyv nem marad dedikálás nélkül.
Kiérdemelt, méltó ünneplés. Ezt is megléte, átélte és túlélte. Köszönet érte!

Szombat, utolsó találkozás

Előtte egy nappal elment, aztán visszatért. Mert ő ilyen volt.
Beléptünk az ajtón, Kálmán felénk fordult… ez: Zita… ez pedig: Hencz Jóska… ez Kálmán, mondtam én is, nagyon vigyáztam, hogy meg ne remegjem a hangom.
… beszélgettünk… mi kérdeztünk… ő is kérdezett… Zitával a könyvbemutatón készült fényképeket nézték… ki kicsoda, hogy hívják… mindenkit felismert… Ez ki, mutatott a képen önmagára… te vagy, Kálmán bácsi… Zitával ketten a darai népdalokat énekelték…
Én csak néztem s hallgattam őket, és egy nagyon mély belső csöndben szépen elköszöntem tőle…

Nap? Napok!…

Annyi fúvós hangszert megpróbált, talán nem lesz idegen tőle odafent a Tuba mirum sem. Hozsannát zeng majd az angyalok kara, vezényel: Fejér Kálmán.

Kálmán - tanár úr - Kálmán bácsi - Kálmán
ZÁRULT A KÖR
Hencz József