Emlékezetes aratás

— Van egy kisebb parcella — sorolja nagyapa —, amit nagyapám kapott, miután visszajött a háborúból. A nagyapám iránti tiszteletem adtam volna fel, ha lemondtam volna róla. Hadirokkantként tért haza, ezzel a földdel kezdte újra az életét. Volt két darab föld, amit a feleségem kapott a szüleitől, amikor megházasodtunk. Kevés lánynak volt akkor a faluban ilyen hozománya, ha lemondtam volna róla, azt mondták volna az emberek, hogy elherdáltam. Voltak még olyan földek is, melyeket apám vásárolt kemény munka gyümölcseként. Mire feljavította, jött a kollektivizálás, és elkobozták tőle. Miután elkezdődött a földek visszaszolgáltatása, ragaszkodtam hozzá, hogy ugyanott kapjam vissza.

A két fiúnak meg sem fordult a fejében, hogy bármikor is gazdálkodni fognak. Megvolt a munkahelyük a városban, neves szakiskolában tanultak, szerették a munkájukat. Meg ugye a gyárban amikor lejár a munkaidő, le kell tenni a szerszámot, és lehet menni haza. A mezőgazdaságban korlátlan a munkaidő, viszont bizonytalan a termény és annak az ára. Úgy jött a föld-visszaszolgáltatás, hogy nagyapa tudott volna kezdeni valamit vele, jöttek a tervek, a nagy elképzelések és a hosszú távú álmok. Mivel évek múlva sem zajlott le a visszaszolgáltatási procedúra, mert nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy ott mérjék ki neki a földet, ahol volt — neki nem kell a más földje, de a sajátjához ragaszkodik —, mindig halogatták a kérés jóváhagyását, nagyapa felett pedig múlott az idő.

— Amikor láttam, hogy mi történik — mondja a nagyobbik fiú —, már-már annak szurkoltam, hogy ne adják vissza. Apám hallani se akart arról, hogy eladja, mint ahogy arról sem, hogy tagosítsa. Órákon át tudott volna mesélni arról, hogy melyik parcellához miért ragaszkodik. Emiatt húzódott folyton a visszaszolgáltatás, és közben csökkent a lehetősége annak, hogy a hét darab földet tagosítsák. Apám azt mondta: nem is az a fontos, hogy hasznot hozzon a föld, hanem az, hogy erkölcsi elégtételhez jusson.

Végül megtörtént. Sok utánajárással, egy-két pereskedéssel visszaadták a földet. Nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy a két fiú hagyja ott a munkahelyét, és menjenek haza gazdálkodni. Képtelen volt megérteni, hogy gépek nélkül, kapával-kaszával nem élhet meg ennyi földből három család. Nem adta fel. Egy évig próbálkozott. Miután kifizette a gépi munkálatokat, észrevette, hogy minden megspórolt pénze elment. Mi lesz az aratással? Nagy nehezen megegyezett egy vállalkozóval, hogy végezze el az aratást, és vonja le a terményből a munkálatok árát. Első évben ez megtörtént, igaz, nem sok jövedelem maradt, de ezzel is beérte. Másik évben a vállalkozó csak akkor volt hajlandó megművelni a földet, ha nagyapa belép a társulásba, és aláírja a szerződéseket.

— Úgy érte ez a bejelentés — meséli a kisebbik fiú —, mint egy hideg zuhany. A földtörvény megjelenése óta abban reménykedett, hogy örökre megszűnt a kollektíva (ő a társulás alatt is kollektívát értett), azt mondta, inkább parlagon hagyja a földet, akkor sem közösködik. Lett volna mit lekaszálni a földről, de állat nem volt, parlagon nőtt gizgazt pedig nem vásárolt senki úgy, hogy ő vágja le és gyűjtse be a nagyon rossz minőségű szénát.

Nagyapa megbetegedett. A kórházban töltött két hét alatt volt lehetősége átgondolni mindent.

— Magammal úgysem vihetem — fontolgatta —, ha a gyerekeimnek adom, akkor használják ők úgy, ahogy nekik jó.

A két fiú beadta a földet egy mezőgazdasági társulásba. Nagyapa néha kisétált a mezőre, és hosszan nézte, a modern gépek hogyan végeznek el rövid idő alatt olyan műveleteket, amiket valamikor keserves munkával, hosszú ideig végeztek. A legnagyobb élmény az aratás volt számára. A kombájn végigment a földön, és máris az utánfutón voltak a búzaszemek. Visszaemlékezett arra, amikor a fél falu aratott a nagy forróságban úgy, hogy egy hétig haza sem mentek…

Elek György