Emlékeket idéző fényképalbum

Már gyerekkoromban megszerettem a fényképeket, és elkezdtem gyűjteni azokat: előbb beragasztottam őket egy füzetbe, majd albumokba raktam, mert az volt a meggyőződésem, hogy a fényképek emlékeket idéznek fel, segítenek abban, hogy ne feledkezzünk meg azokról a pillanatokról, melyek részei voltak az akkori jelenünknek és meghatározói a további életünknek. Fényképek, melyek ott hevernek a fiókok mélyén, a polcokon, a vitrinekben, a falakon… őrzik a múltunk egy-egy pillanatát. 

Az emberek általában az életük boldog perceit próbálták megörökíteni már akkor is, amikor erre csak eléggé kezdetleges eszközök álltak rendelkezésükre. Lefotózták a kisgyereket, az iskolai élet jelentősebb pillanatait, esküvőt és sok más családi eseményt. Nem igazán voltak, akik olyan eseményeket örökítettek meg, amiket el akartak felejteni.

A fényképeket nézegetve az idő múlása jutott eszembe. Olyan képek ezek, melyek a digitális világ megjelenése előtt készültek, egy-egy példányban papírra előhívva. A képeken látható személyek közül nagyon sokan már nincsenek az élők sorában. Olyanok is vannak, akikre már alig emlékszem, olyanok is, akikhez kellemes emlékek, történetek fűznek, mégis, ha nem lennének ezek a fotók, be kell vallani, hogy közülük sokan nem jutnának eszembe. Mindig azt mondjuk, hogy ma már bárhova el lehet jutni aránylag rövid idő alatt, mégis sokkal ritkább rokonok között is a személyes találkozás. A virtuális térben — akár a telefon képernyőjén is — bármikor találkozhatunk, beszélgethetünk, viszont ritkábbá vált, sok esetben teljesen eltűnt a személyes találkozás, aminek előnyeiről és hátrányairól sokat lehetne beszélni anélkül, hogy a beszélgetésnek a végére érnénk. Sokan azért nem szeretik a fényképeket, mert megdöbbennek, amikor belenéznek fiatalkori önmaguk szemébe. Pedig a valóságot látják. Azt a valóságot, ami már elmúlt, amit lényegesen megváltoztatott az idő. Idősebb emberek gyakran mondják, amikor fiatalkori képeiket nézegetik: akkor sokkal nehezebb volt az élet, de húsz-harminc éves korában — mai ésszel — a nehezet is másképp viselte az ember.
A fényképalbumot lapozgatva akár családfát is rajzolhatok. Legrégebbre a nagyszülőkig mehetek vissza. Anyai ágról ott van a mezőségi nagyapám és nagyanyám, akikről nagyon sok nyári vakációs emlék jut eszembe, amikor egyszerre lepték meg őket az unokák, és az tette őket boldoggá, hogy két-három héten át fáradozhattak értünk. Ott van az albumban az apai nagyapám és nagyanyám, és mivel velük éltünk, képek sorakoznak az ide tartozó rokonságról, ami népes volt, és mindenkiről készültek képek. 

A múlt emlékeinek a felidézése után egy kicsit széttekintek a jelenben. Leülök a laptop elé, és nézegetem az utóbbi évtizedek digitális világában készült fotókat. Ezek a fotók is emlékeket őriznek — és ami érdekes —, mindamellett, hogy két évtizedre sem vezethetők vissza, nem könnyebb bizonyos eseményeket beazonosítani, mint a papírfotókon látható, akár ötvenéves eseményeket. Ennek az az oka, hogy „régen” nem volt ott a kézben az okostelefon, amivel bármikor, bármiről lehetett akár képsorozatot is készíteni, hanem nagy életeseményeken, szerencsés helyzetekben készült egy-két fotó. 

Ma már lehetőség van arra is, hogy digitalizáljunk régi fényképeket. A múltat idéző dokumentumokat el lehet helyezni a jelenbe akár úgy is, hogy mindenki láthassa azokat. Van értelme? Kevés. Az öt-tíz évvel ezelőtt készült képeket sem igazán veszem elő. Vannak, akik mindent fotóznak, majd végképp kitörlik, mert a legtöbb embert csak a jelen érdekli. Elkészül a kép, elküldi egy-két ismerősének, az is lehet, hogy megosztja Facebookon, és ennyi. Holnap már az újat keresi, az éppen aktuálisat fotózza. Nem érdekli, hogy mi történt a három évvel korábbi születésnapon, az is lehet, hogy kitörli azt a képet, mert a ruha, amit akkor viselt, már nem korszerű.

Becsukom a fényképalbumokat, bezárom a fiókot, megpróbálok a jelenre koncentrálni, mert most a jelent kell megélni.

Elek György