Élő és elfeledett húsvéti népszokások Szatmárban

A nem is túl távoli múltunkban egy-egy ünnep egyet jelentett az egyházi év megszentelt napjainak megünneplésével. Ezeknek az ünnepeknek a többségéhez gazdag néphit és szokáshagyomány kapcsolódott. Az alábbiakban néhány, a most zajló húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó, változatos szatmári néphagyományból szeretnék néhány, talán kevésbé ismert szokást felvillantani. A népszokások az őket működtető közösséghez hasonlóan folyamatosan változnak. Bizonyos elemeik cserélődnek, eltűnnek, újak kerülnek be. Ennek köszönhetően alakulnak ki a különböző szokásvariánsok, melyek néphagyományaink változatos és gazdag tárházát, illetve korunk hagyományrevitalizáló törekvéseinek kiindulóbázisát jelentik.

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, Jézus kereszthalálának, feltámadásának és az emberiség megváltásának ünnepe. Változó időpontú ünnep, melynek időpontját 325-ben a niceai zsinat a tavaszi nap-éj egyenlőséget (márc. 21.) követő holdtölte utáni első vasárnapban állapította meg. Így a húsvét március 22-e és április 25-e közötti időre eshet. A húsvéti ünnepkör a húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnappal kezdődik, ezt követi a nagyhét, húsvétvasárnap, húsvéthétfő, és végül fehérvasárnappal zárul. Néprajzi szempontból a húsvétra való felkészülést szolgáló nagyböjtöt is a húsvéti ünnepkörhöz számítják.

Sajbózás Kaplonyban

A ma már jobbára elfeledett szokást egy 1910-ben készült leírás őrizte meg. Nevét a német Scheibe (korong) szóból nyerte. A sajbózás a húsvét előtti nagyböjti időszakhoz kötődik, csonkavasárnap, a nagyböjt első hetének vasárnapján zajlott. A megelőző napon a falu legelőjén nádból kunyhófélét építettek. Eléje lócát vagy széket állítottak. A falu legényei 15–20 sajbóval, azaz araszos átmérőjű fakarikával és a sajbóhajításhoz szükséges 3–4 darab, méteres bottal kimentek a kunyhóhoz, ahol már várták őket a lányok, akik a kunyhót körüljárva énekeltek, majd letérdelve imádkoztak. Az imádság után egy leány szentelt gyertyát gyújtott, és azzal meggyújtotta a kunyhót, a legények a tűzben sajbójukat a botra fűzve megtüzesítették. Mikor a sajbók már tüzesek lettek, a falu első, azaz legerősebb legénye a lócára helyezett deszka mellé állt, sajbóját feje fölött forgatta, s közben ezt kiáltotta: „sajbó, sajbó, kié ez a sajbó?” Felelet: „ez a sajbó a Szűz Máriáé és Szent Józsefé” — ezzel sajbóját odacsapta ferdén a deszkához úgy, hogy a sajbó a bottól elválva elröpült, és tűzvonalat írt le. A sajbók hajítását mindig az első legény kezdte meg, majd a többiek következtek sorban. Mindegyik egy-egy szent nevét kiáltotta ki a sajbójára. Amikor ezt már mindannyian elvégezték, akkor a falubeliekről elnevezett sajbókat röptették. A röptetésnek a tűz elhalása vetett végett. A tűz kialudtát követően a legények és leányok felsorakoztak, és együtt elénekelték az Ámbár vétettem… kezdetű egyházi éneket, amelynek végeztével csöndben hazamentek.

A virágvasárnapi „bálma” (pálma)

A szatmári magyar falvakban kevésbé ismert, de a zoborvidéki (történelmi tájegység Szlovákiában – szerk. megj.) településeken általánosan elterjedt villőzéssel rokonságot mutató pálmakészítés a húsvéti ünnepkör egyik ma is élő színes népszokása a szatmári svábok körében. A következő leírás Csanálosról származik:
A pálmát a szülők készítik óvodás korú (lány)gyermekeik számára, elkészítése nem kis feladat, mindkét szülő részt vesz benne, általában a virágvasárnap előtti szombatra időzítik. A család férfi tagja elkészíti a pálma vázát, mely orsó alakú, és kisebb-nagyobb darabokra vágott, 50 cm-es drótra fűzött bodzavessződarabokból áll. A pálmának lehet három vagy négy ága, mindegyikre szabályos közönként keresztbefűzött bodzavessződarabok kerülnek. Az orsó formában szembefordított és meghajlított vesszőket mindkét végükön szoroson összekötik. A pálma alsó részéhez nyelet, felső végéhez ugyancsak bodzából készült keresztet erősítenek, díszítése az anya feladata. Nyelét kb. 15 cm-es bukszuságakkal díszítik, tetejére papírvirág kerül, melynek tövétől papírszalagok futnak le egészen a nyélig. Mindegyik pálma más, annak ellenére, hogy egy-egy pálma(váz) a család akár valamennyi gyerek tagját kiszolgálja. A szokás résztvevői óvodás korú gyerekek. A virágvasárnapi misére kezükben a pálmákkal ők kísérik a papot a templomhoz, ahol ő a pálmákat a szentelésre előkészített, asztalra helyezett barkaágakkal együtt megszenteli. A szentmisét körmenet követi, amelyben a pálmákat vivő gyermekeknek fontos helyük van, pontosan a pap mögött. Az ünnepet követően a pálmát becsomagolják és a padlásra viszik, a következő években újra feldíszítik. Korábban feltámadásig a sájtliboglya (apróra vágott fa) tetejére rakták. A pálmát akkor sem dobják ki, ha már bizonyosan nem használják többet, ilyenkor elégetik, mivel a szentelt tárgy kidobása súlyos bűnnek számít, míg tűzbe vetése mágikus védelmet nyújt a ház lakói számára.
Virágvasárnap a barkaszentelés ünnepe is. 

Rózsafüzéres megemlékezés

Mezőpetriben régebben húsvétvasárnap hajnalban a falu apraja-nagyja családonként csoportosulva rózsafüzért imádkozva vonult ki a temetőbe megemlékezni arról, hogy Jézus feltámadt a sírból, miközben a helyi fúvószenekar a templomtoronyban húsvéti énekek dallamát játszotta. A húsvét hajnali temetőlátogatás Csanáloson is ismert volt, de itt inkább csak az asszonyok végezték.

Húsvéti kántálás

A református Avasújvárosban és Kőszegremetén a legények kántálással köszöntötték húsvét másodéjszakáján a feltámadás ünnepét. A konfirmálásra készülő fiúk már csatlakozhattak a falu központjában, a templom körül éjfélkor gyülekező kántálókhoz. Az öreg legények vezetésével csoportokat választottak, és felosztották a csoportok között az utcákat. Az első alkalommal kántáló fiúk az éneket ezen az éjszakán tanulták meg, de énekelniük végig kellett, előbb csak a rímeket, később már a teljes szöveget. Az utca egyik végéből megindulva minden házat megkántáltak — vagy ahogyan itt mondják: megtiszteltek —, cserébe tojást (hol pirosat, hol festetlent) kaptak, amit a gazda, vagy a gazdasszony, vagy ha volt, a nagy lány adott ki a kántálóknak. Amennyiben lehetőség nyílt rá, a lányokat meg is locsolták. Az éneket olykor harmonikaszó kísérte.

Ma van húsvét napja,
másodéjszakája
Jól tudjátok, jól tudjátok.
Melynek első napján,
Jézus föltámadván
Dicsőségben, dicsőségben. 

Krisztus Urunk régen
Földön járt éltében,
Gyermekkorban, gyermekkorban.
Vette bé szokásba,
Húsvéti napokba
S ünnepekbe, ünnepekbe.

Hogy a szép asszonyok/lányok
Elkészítsék magok
Húsvét napra, ünnepnapra.
Fák füvek bimbóznak,
Sőt még virágoznak,
S illatoznak, s illatoznak.

A szokás sok változáson ment keresztül. Később már nem csak kiadták a tojást a kántálóknak, hanem be is invitálták őket, asztalt terítettek nekik. Amennyiben a kántáló csoportot a háziak nem fogadták, bosszúból leszerelték a kiskaput, és pár házzal tovább vitték. Az idősebbek ezt nem nézték jó szemmel.
Ma a legények helyett többnyire a hagyományok értékét felismerő férfiak fognak össze és mennek el kántálni.

A húsvét társadalmisága

A bemutatott példákból is kitűnik, hogy a húsvéti népszokásokba — az ünnep jelentősége, valamint a hagyomány ereje miatt is — a lokális közösségek szinte valamennyi tagját bevonták/bevonják. Még napjaink profanizálódott világában is, amikor a kulturális, és nem vallási értelemben vett „szent idő” jelentősége oly erősen visszaszorult, a húsvét továbbra is a családi és baráti kötődések megerősítését jelenti, még olyankor is, amikor sokan kivonják magukat a hagyomány által megszabott forgatókönyvből, és úgy döntenek, hogy az ünnepi időszakot utazással, pihenéssel töltik. Az idei húsvétot a közösségi térből ismét az online térbe űzte a koronavírus. A folklórt, azaz a kreativitásunkat azonban még a vírusok sem tudják legyűrni. A szokások változásának természetszerűségéről írtam a bevezetőben, zárásként jöjjön néhány karantén-locsolóvers:

Te is otthon, én is itthon 
meglocsollak online módon!

Karanténban bágyadozol?
Meglocsollak, házi fogoly.

Húsvét napján karanténban, az én helyem a kanapén van,
Pacsulit most nem fogsz kapni, de nem hagyhatlak elhervadni.
Meglocsollak online térben, a pénzt a számlámra kérem!

Védőmaszkban jár a nyuszi, locsolásért nem jár puszi.
Itt maradok a szobámban, meglocsollak távmunkában.

Szilágyi Levente, 
Szatmár Megyei Múzeum
(BTK NTI)