Egyhangú és unalmas bezártságban

Amikor a második hullám is jelentkezett, akkor már a védőoltásokban látták a megoldást. Most azzal vigasztalnak bennünket, hogy ha minél nagyobb arányban be lesznek oltva az emberek, számíthatunk a kiút felé vezető ösvény megtalálására. Ahogy telik az idő, a járvány megszűnéséről egyre határozatlanabb megfogalmazások születnek, senki sem meri kijelenteni, hogy akár a teljes átoltottság után visszaáll a normális élet.

Az első karantén idején a nehézségek álcázására nagyon sok pozitív kicsengésű, biztató kijelentés hangzott el a szakemberek részéről. Ezek egyike az volt, hogy milyen óriási előnyökkel jár az, hogy együtt lehet a család. Az állandó rohanás és hajsza hirtelen megáll, nem kell korán kelni, munkába vagy iskolába sietni, munka után nem kell plusz munkát végezni, rendezni az otthoni dolgokat és minden egyebet. A gyereknek nem kell iskola után magánórákra mennie, sportolnia, műkedvelő tevékenységeket végeznie…, mindenki otthon van, a dolgokat végezve lehet pótolni a többéves, akár évtizedes mulasztásokat. A házastársak több időt tölthetnek egymással, a gyerekkel, mindent megbeszélhetnek, nem az anyagiak megszerzéséért folyó harc a legfontosabb, hanem az érzelmi élet.

Egy év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a legtöbb helyen nem ez történt. A bezártság, a több együtt tölthető idő legnagyobb része semmittevéssel telt el. Azok, akik távmunkát végeztek, elvoltak a maguk okos eszközeivel, majd miután végeztek a munkával, kézbe vették az okostelefonjukat, és kikapcsolódásként azt babrálták. A gyerek — aki ellen minden irányból hadjárat indult, hogy ne üljön folyton az eszközök mellett, mozogjon, kapcsolódjon ki egy kicsit az internet világából — szinte érthetetlen módon viszonyult az új helyzethez, amikor kötelezővé tették számára az okos eszközök használatát.

Így történt az, hogy együtt volt a család, de nem beszélgettek többet, nem fordítottak több időt egymásra, továbbá is megmaradt a rideg távolságtartás, a „kötelező együttlét”.

Egy évvel ezelőtt, amikor a szakemberek arról beszéltek, hogy ha megszűnik a hajsza és a rohanás, és megadatik a lehetőség a nyugodt együttlétre, minél többen igyekeznek majd bepótolni a hiányt, amit sokszor megalapozatlan okok miatt elmulasztottak egymással szemben. És ez a lényeg: a megalapozatlan okok. Ennek a gondolatnak a mentén haladva hamar választ kapunk az eddig nyitott kérdésekre. A járvány előtti időszakban nem a hajsza és a rohanás miatt nem volt idejük egymásra a házastársaknak vagy a szülőknek és a gyerekeknek, hanem amiatt, mert az igények és a fontossági listán mindig voltak fontosabbak. Amire — a bezártság miatt — az egymással való törődés került előre — mert minden más lehetetlenné vált —, már úgy elhidegült nagyon sok kapcsolat, hogy nem volt rá igény. Már megjelentek a negatív következményei annak a fiatalok körében már korábban elkezdődött — de most érlelődött oda a helyzet, hogy érzékelhető — szokásnak, hogy a prioritási listán eléggé hátra került a házasságkötés. Beidegződött, hogy előbb egyetemi diploma, autó, lakás stb. kell, és csak azt követően lehet szó házasságról. Egyik-másik elvárás megvalósul, valamennyi ritkán, egyesek számára sohasem jön el a házasságkötés ideje, mások számára eljön, de nem igazán tudnak mit kezdeni a lehetőséggel. Egy idő után mind a férfiaknál, mind a nőknél olyan igények és elvárások merülnek fel, melyeket nem igazán lehet teljesíteni.

Kívülről kevésbé látható, mennyire egyhangú és unalmas egyes családok élete, amikor megadatik számukra az együttlét örömének a feltétele. Hogy miért? Talán mert ők is úgy nőttek fel, hogy szüleik is állandó rohanásban éltek. Hiányoznak belőlük azok az érzelmi kötöttségek, melyeket nem lehet tanítani, azokat meg kell élni a családi modellekben. A meg nem élt érzelmeket nem lehet megosztani. A legmélyebb érzéseket sem lehet kifejezni egy olyan fél számára, aki nem tudja befogadni azokat.

Elek György