Egy utazás tanulságai

Ha nagyon akarta volna, talált volna valakit, mégis úgy gondolta, hogy hazamegy autóbusszal, amúgy is rég kíváncsi már a tömegközlekedésre. Tíz-tizenkét kilométert kellett utaznia, időben körülbelül félóra, ennyi szocializációra bárkinek szüksége van.

— Az élet azok számára is utazás — gondolta magában, amíg az autóbusz-megállóban várakozott —, aki mindig egy helyben van; mennyivel változatosabb annak, aki sokat utazik, mindig más és más utazási eszközökkel, és lehetősége nyílik megismerkedni más-más utazási körülményekkel, más-más emberekkel, különböző viselkedési formákkal. Valahol arról is hallott, hogy más-más helyek és események különböző hatással vannak az emberekre, és különböző módon változtatják azok a belső életét. Azok, akik gyakran vannak egyedül, vagy a munkahelyen, de akár otthon is keveset beszélnek, valamilyen függőség áldozataivá válnak, nem feltétlenül káros, mégis a sok hallgatás és elszigeteltség miatt elszürkül, elhidegül, érzéketlenné válik a belső életük.

Borbála jött-ment az autóbusz-megállóban, kezdett türelmetlenkedni, mert egyre több utas gyűlt össze, az autóbusz pedig még nem érkezett meg, pedig elmúlt az indulási idő. Többen csomagokkal felpakolva várakoznak — valahogy nekik is haza kell vinniük a bevásárolt dolgaikat —, s amikor az autóbusz megérkezett, egyszerre tolongtak az ajtóhoz, mindenki igyekezett ülőhelyet találni, véletlenül sem úgy, hogy akik távolabbra mennek, azok ne üljenek az ajtók közelében, mindenki az árnyékos oldalt kereste, és hogy közel kerüljön ahhoz, akivel meg akarja beszélni a dolgait. Borbála szinte utolsóként szállt fel, nem akart leülni, nem akart beszélgetni — pedig a szocializálódás volt a cél —, megállt volna bárhol, csak ne tapossák el, ne szedjék le róla a ruhát a csomagokkal… Most kezdi el igazán megérteni, hogy ahány ember, annyi út. Ezek az utak gyakran kereszteződnek, mégsem alakul ki csoport a közös érdeklődéssel rendelkezők között. Ez lehet természetes, hiszen az autóbuszon beszélgetők között több a vita, mint az egyetértés, vannak, akiknek jobb a stressztűrő képességük, vannak, akiknek kevésbé. Ide sorolhatjuk Borbálát is. Áll szótlanul, valami különös nyugtalanság hatja át. Mi lesz, ha a következő megállókban még felszállnak hasonló viselkedésű utasok?

— Ide jöjjön, aki a csend elől menekül — mondogatja magában úgy, hogy már hangok is megjelennek az ajkán —, itt garanciálisan meg lehet szabadulni a csendtől, olyannyira, hogy már-már szinte félő, hogy van visszaút. Csak egyszer érjek haza!

Különös formája a szocializációnak a megyeközi autóbuszokon történő utazás. Többen hangosan rendezik ügyes-bajos dolgaikat telefonon. Mások előre-hátra fordulva igyekeznek túlharsogni a telefonálókat. Előkerül a háztartás, boncolgatják a rokoni és az ismerősi szálakat, bírálják a közigazgatást és a politikát, megbeszélik, hogy milyen termékeket hol lehet megkapni jó áron, szóba jön minden, ami szóba jöhet.

Borbála próbálja megérteni azt, ami körülötte történik:

— Talán ilyen az élet mindenhol, mindig, csupán azért látszik másnak, mert szét van szórva. Amikor egyedül utazom az autóban, nem zavar senkit, ha telefonálok. Amikor ott ül mellettem a férjem, megemelhetjük a hangunkat, de hamar egymásra szólunk, és normalizálódik a beszélgetés. Amikor ott ül hátul a gyerek, ritkán kell hátraszólni, mert elfoglalja magát a telefonnal, még ő háborodik fel, ha megzavarom. Ez az utazás nehéznek és fárasztónak tűnik, mégis jó, mert sok mindent eszembe juttat, és sok mindenre megtanít. Eszembe juttatja azokat a gyerekkori utazásokat, amikor sokkal nehezebb volt, mégis ott éreztem jól magam azok között az utasok között, akik most fárasztanak. Megtanít arra, hogy nem biztos, hogy jó az, ha zárt rendszerben szocializálódunk, és nem látjuk át a körülöttünk lévő tágabb közösségek életét. Megtehetjük, hogy kitörünk abból a közösségből, ahonnan származunk, és megrekedünk egy zárt közösségben. Ettől még nem leszünk előrébb, mert a világ csak együtt halad előre: vagy előre megyünk, és várunk, vagy magunkkal visszük a gyengébbeket.

Elek György