Csendes utazás az autóbuszon

Elmaradt náluk a felnőtté válás, kitolódott a gyerekkor, nemcsak időben, hanem viselkedésben is. Felnőttkorban is fiatalosnak akarnak látszani — legalább külsőben —, bohók, kamaszosan öltözködők, diáknyelvet használva erőltetetten jópofáskodók. Nem tekintenek hátra, mert nem azért keltek útra, hogy folyton azt lássák, ami volt, honnan indultak el. Szilárdnak ebben a helyzetben könnyű dolga van, mert ő az autóbusz ablakán keresztül csak előre lát, Emőke hátrányban van, hogy csak azt látja, ami már elmaradt. Mindkettőjük számára más szemszög adott, hogy a látottakat megítéljék, a látottak alapján állást foglaljanak jellemük és neveltetésük alapján.

Halad az autóbusz, múlik az idő, és midig újabb kérdéseket vet fel számukra: hova vezetnek a vágyak, a sejtések, a törekvések? Az idő a titkok őrizője, a titkok magyarázója, feltárója, ugyanakkor válaszadója is. A lelkek mélyéig hatol, de segít a végtelenbe látni is. Ebben a korban — a mi korunkban — nehéz átlátni az idő — a most zajló idő —, a most élő ember sejtéseit, reményeit, törekvéseit, kalandor álmait. Mintha a ma emberének nem lennének elvei, gondolatai. A lélektan visszavonult, hiányzik a múlt ismerete, hiányzik a jövőkép is, a legnagyobb baj mégis az, hogy hiányzik a jelen életismerete, életszeretete, életkalandja, életérzése, életcsodája, a most élvezete, a most szenvedélye. Hiányzik az az ösztön, ami arra késztet, hogy használjuk ki maximálisan a ma lehetőségeit, mert a ma nem ismétlődik meg sohasem, amit ma elmulasztunk, az elmúlik örökre.

Az autóbusz halad. Az idő múlik. Az idő, ami sok mindenre megtanítja az embert. Egyik legfőbb tanítása: tanuljunk meg a pillanatoknak élni! Senki nem engedheti meg magának azt, hogy a lehetségest elengedje, sőt, arra kell törekednie, hogy a lehetetlent megszerezze. Abban látjuk a megoldásokat, hogy a végtelenbe vágyunk, és túlnézünk a közelünkben lévő megoldásokon. Közben múlik az idő. Pótolhatatlanná válnak az elmaradt kézfogások, érintések, ölelések, beszélgetések.

Szilárd és Emőke egymás felé fordulnak. Mintha megpróbálnák egymásban keresni azt, ami az elmúlt percek alatt elvonult előttük. Az autóbuszon ki halkabban, ki hangosabban mondja a magáért. Ez így természetes. A csend nagyon fárasztó mindenki számára. Ha két összetartozó ember hosszabb ideig csendben van, el kell kezdeni feltárni annak az okait. Azzal, hogy egymás felé fordultak, akár el is kezdődhetne a feltárás. A kiindulópont az lenne: miért merültek hallgatásba?

Az autóbusz halad. Szilárd és Emőke nem tudnak a pillanatoknak élni. Nem tudnak felnőni, pedig érzik és tapasztalják, hogy múlik az idő. Az idő múlásán nem lassít a csend. Szilárd megszólal:

— Egy ideje sokat tűnődöm: hol a határ a gyermekek és a felnőttek világa között a mi életünkben? Most azt tapasztalom, sosem volt tőlem ilyen távol az otthon, és sosem volt hozzám ilyen közel az otthontalanság. Sokáig arra vágytam, hogy visszavonhatatlanul süllyedjen el az ismert régi, és szülessen meg az ismeretlen új. Mert az más lesz, jobb lesz, mert én is más leszek.

— Nincs gyermek és nincs felnőtt. Bennünk van mind a kettő. Szerencsénkre. Ha valamelyik nem lenne bennünk, folyton azt keresnénk. Folyton az hiányozna. Ha bennünk van mind a kettő, teljesek vagyunk, csak arra kell vigyázni folyton, hogy felnőtt döntéseket hozzunk. A legrosszabb döntés a hallgatás. Aki a csendet választja, az örömöktől fosztja meg magát.

— Ki döntötte el, hogy mi túl sokat maradjunk csendben? Ki vette el tőlünk az örömöket?

— A gyerekkorból kinőttünk, felnőttként pedig nem tudunk, nem akarunk élni. A gyerekkori örömökből már kinőttünk, a felnőttkori örömöket nem ismerjük. Ennyi az egész.

Az autóbusz megérkezett. Az utasok leszállnak. Szilárd és Emőke úgy mennek tovább, hogy nem fogják meg egymás kezét.

Elek György