Budapesti látogatás

„Nincs a világon ehhez fogható szép!

Te szép deli városom, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglát, lelkesítő önérzet dagasztja keblét. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol.”

Jókai Mór

Csodálatos élményben volt részünk, nekünk, XI. osztályos diákoknak, egy nagyon szép háromnapos kirándulás keretében, hiszen itthonról haza látogattunk. Az indulás reggelén szikrázó napsütésre ébredtünk, az időjárás a nyárt idézte, a kedvünk is napsugaras volt, az úti cél pedig Budapest.

Elsőként Az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK), Magyarország nemzeti könyvtárát látogattuk meg, melynek feladata, mint megtudtuk, a magyar és magyar vonatkozású írott kulturális örökség gyűjtése, feldolgozása, megőrzése és hozzáférhetővé tétele. Az intézmény a Budavári Palota épületében kapott helyet.

A gróf Széchényi Ferenc által 1802. november 25-én megalapított első nemzeti közintézményünk, az Országos Széchényi Könyvtár mintegy 15 000 nyomtatott könyvet, 1200-nál több kéziratot, sok száz térképet, címereket, metszeteket tartalmazott, és érmegyűjteménnyel is rendelkezett. 1803-ban Pesten nyitották meg a látogatók előtt. Az intézmény fenntartásához szükséges pénzügyi alap megteremtését a társadalom magára vállalta. Az OSZK minden Magyarországon megjelent nyomtatványból két példányt kap, de gyűjt nem nyomtatott dokumentumokat is. A könyvtár több mint 2 millió könyvvel rendelkezik, és közel 1 millió a kéziratok száma. A kétmilliós könyvállomány olyan ritkaságokat is tartalmaz, mint az első Magyarországon nyomtatott mű, a Chronica Hungarorum. Itt található a magyar szerzők által írt művek legteljesebb gyűjteménye. Híres történelmi személyek, mint Kossuth Lajos vagy Madách Imre könyvtárai szintén értékes részei a könyvtárnak. Itt őrzik a legrégebbi magyar összefüggő szöveget, a Halotti beszédet, az első fennmaradt, ismert magyar verset, az Ómagyar Mária-siralmat, az első magyar törvénykönyv legrégebbi fennmaradt kéziratát, valamint 32 corvinát Mátyás király könyvtárából, Kölcsey Ferenc kézírásával a magyar Himnusz kéziratát, valamint számtalan Kossuth, Petőfi, Ady és más kéziratot. A dicső magyar múltból, a földi létből, este az űrbe emelkedtünk, a moziban megtekintve A gravitáció című nagyon érdekes filmet.

A második nap délelőttjén Magyarország legbecsesebb ékességébe, a Duna-part ékkövébe, az Országházába nyertünk bebocsájtást. Az Országház Budapest egyik legismertebb középülete, talán sokan gondolják úgy, mint én, hogy nemcsak az ország, hanem a nemzet háza is. A közelsége mindig misztikus borzongással, határtalan örömmel tölt el. Az épület Steindl Imre megvalósult terve. Az Országház építésének feltétele volt, hogy kizárólag hazai építőanyagokat használjanak fel. Kivétel a főlépcső mellett található nyolc, egyenként hat méter magas márványmonolit, amelyet Svédországból hozattak (összesen 12 ilyen oszlop készült, a másik négy a londoni Parlamentben található) az építkezés során tizenhét éven keresztül átlagosan ezer ember dolgozott, és 40 kg aranyat használtak fel. Ezek a számok sokatmondóak, de az, amit a magyar lélek érez e fenséges alkotásban, szavakkal szinte el sem mondható. A csoda pedig még fokozható, hiszen az Országházban van kiállítva a Szent Korona és a többi koronázási jelvény (a koronázási palást kivételével). A magyar Szent Koronát megpillantván az az érzésem támadt, hogy le kellene borulnom előtte, vagy legalább térdet, fejet hajtani. Nem mint tárgyra, hanem mint valami csodára tekintettem Rá. Mint megtudtuk, Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A magyar államiság egyik jelképe, mely végigkísérte a magyar történelmet legalább a 12. századtól napjainkig. A Szent Korona-tan szerint az ország alaptörvényének és jogrendszerének végső forrása a Szent Korona, és mint jogi személy a Magyar Államnak felel meg. A történelmi hagyomány szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, I. István magyar király a Szent Korona képében fölajánlotta Magyarországot Szűz Máriának. Ezzel elkezdődött az a történelmi folyamat, amelynek során a Magyar Királyság koronázási ékszeréből a magyar államiság jelképe lett.

Ezt követően történelmünk kevésbé romantikus időszakaiba nyertünk betekintést. Délután a Sziklakórházat — a Főváros Sebészeti Szükségkórházát, a Budai Vár alatt található létesítményt nézhettük meg, melyet a második világháború alatt és 1956-ban is használtak. Utána titkos objektum volt. 2008-ban nyílt meg a látogatók számára a Titkos Légókórház és Atombunker címmel, mint kiállítás. Itt Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása mutatja be a kórház történetét, a hadiorvoslás fejlődését. Emellett megtekinthetők a polgári védelem eszközei, felszerelései is. A várhegy mélyén kb. 10 km hosszúságú barlang- és pincerendszer kanyarog, melyet az ott lakók folyamatosan használtak, bővítettek, átalakítottak. A második világháború előestéjén a járatokat megerősítették, a lejáratok számát korlátozták, a sokszor különálló járatszakaszokat egybenyitották. Mindezt azért, hogy a 10–15 m mélységű járatrendszer óvóhelyként szolgálhasson az esetleges bombázások során. 1944 februárjában nyílt meg a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza. Feladata az általános sürgősségi ellátás lett, így polgári és katonai személyeket is fogadott, akik a légitámadásokban megsérültek. Megnyitásakor jelen volt és ápolónőként dolgozott is ott özv. Horthy Istvánné, a Magyar Vöröskereszt főápolónője. Budapest ostroma alatt teljesen megtelt sebesülttel, a 300 férőhelyesre tervezett kórházba, szemtanúk beszámolói szerint 650–700 embert is bezsúfoltak. A viaszfigurák olyan élethűek, hogy többször volt az az érzésem, hogy hallom a sebesült nyöszörgését és segítenem kellene neki. A szombati napra számunkra a Dunán való hajókázás tette fel a koronát. Este volt már és egybeolvadtak a föld és az ég fényei. A Duna hullámain a szivárvány színei cikáztak, mintha a korona minden ékköve beleolvadt volna a víz fodraiba. A kivilágított hidak is elkápráztattak mindannyiunkat.

Az éjszakába nyúló beszélgetés, élménymegosztás és rövid alvás után a harmadik nap, vasárnap a Terror Házát látogattuk meg. Budapest egyik legszebb és talán legforgalmasabb útján, az Andrássy úton találhatjuk azt a múzeumunkat, amely kiállításaival a magyarországi két terrorrendszerre, és annak áldozataira méltóképpen emlékezhetünk, ez a Terror Háza Múzeum. A magyar történelem két igen véres és borzalmas korszakát, ’44-45-öt és ’56-ot múzeumi kiállítások keretében mutatja be az utókornak. Szerencsénkre, mi nem éltük át e borzalmas korszakokat, mégis nagyon fontosnak érzem, hogy tudjunk róluk, hogy abban a korban, amelyet már mi is alakíthatunk, a történelem ne ismételhesse meg önmagát. A három nap alatt több ezer évet utaztunk vissza a dicső magyar múltunkba, és a szükséges kilométereket is megtéve rengeteg élménnyel gazdagodva vasárnap késő estére értünk haza. Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek az utazásunk megvalósításához nyújtott segítségét, és köszönjük Farkas Zoltán tanár úr és Baracsi Beáta tanárnő, valamint a budapesti Ady Endre Gimnázium vendégszeretetét, mellyel fogadták csapatunkat.

Veres-Kupán Emese XI C