Beszélgetés az életcélról és útkeresésről (IV.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében a Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértő és meghívott vendégek értekeztek az életcélról és az útkeresésről, a külső és belső életcélok közötti különbségekről, azok előnyeiről és hátrányairól személyes és általános példákat felsorakoztatva.

A beszélgetésen részt vett Tóth Klára pszichológus, Bándi Johanna, a Harag György Társulat művésznője, Békéssy Erzsébet környezetvédő szakember, Muhi Miklós tanár, Löchli Tünde, a Progress Art alapító tagja, Gindele Imre tanár, Stefan Kaiser vállalkozó, Máté Róbert református lelkipásztor, Lázár Eszter zene- és vallásoktató, Juhász Zita egyetemista, Szabó-Thalmeiner Noémi egyetemi tanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést Elek György moderálta.

Mi történne vagy mi történik olyan élethelyzetben, ha valamilyen törés következne be betegség vagy bármilyen más ok miatt? — tette fel a kérdést Tóth Klára, jelezve, hogy ilyenkor teljesen más célt kell kitűzni és más életmódot kell kialakítani.

Másként viszonyul ehhez a kérdéshez egy egészséges ember, és másként az, aki már egy betegségben van vagy éppen egy betegségből felépült. Másként viselkedik az, aki elveszíti a munkahelyét, egzisztenciáját, anyagi összeomlás éri.

Az első hozzászóló Békéssy Erzsébet arról beszélt, hogy ő már most készül egy új élethelyzetre, a nyugdíjas éveire. „Ne gondoljunk most betegségre, hozzám egyre közelebb áll a nyugdíjkor, ezért én már azon gondolkodom, mit csinálok majd nyugdíjasként, hogy akkor is emberek között legyek. Szeretnék létrehozni egy alapítványt. Én nem tudok megállni. Ha meg kellene állnom, akkor nagy baj lenne” — fogalmazott a köznyezetvédő szakember.

Löchli Tünde őszintén vallott élete sorsfordulóiról és azokról a fogódzókról, amik a nehéz helyzeteken is átsegítették. „Az életemben volt egy pár olyan helyzet, amire ha most visszagondolok, nagyon hálás vagyok, hogy így alakult. Egyik sem volt nagyon egyszerű és nem volt véletlenszerű. Én egy csíkszeredai székely-örmény vagyok, annak idején nem is tudtam hegyek nélkül elképzelni az életemet. Amikor idekerültem Szatmárnémetibe, azt mondták: te vagy a felelős azért, hogy megszenteld azt a helyet, ahol élni fogsz. Én ezt olyan komolyan vettem, hogy nemsokára a fél város ismert, ugyanis a nyugdíjosztályra kerültem, ahol akkor csak én beszéltem magyarul, ezért minden magyar engem keresett. Én ennek örültem, mert úgy éreztem, azért rendelt ide a Jóisten, hogy jót tegyek. Később a Caritashoz kerültem, ott dolgoztam huszonöt évig, ahol szintén lehetőségem volt jót cselekedni. Volt egy nehéz periódusom, amikor a hitem tartott. Gyakran elvonultam a csendbe, ami sokat segített az életemben. Minden évben egy hétre elvonulok egy olyan helyre, ahol csak a csend vesz körül. Egy másik nagy megpróbáltatás az volt az életemben, amikor kiderült, hogy nem lehet gyermekem. Akkor újra megszólalt bennem egy belső hang, hogy annyi árva és sérült gyerek van, aki szeretetre vár. Ma azért vagyok hálás, mert a szeretetemet nem kellett egy gyerekre leszűkíteni.

Meggyőződésem, hogy minden élethelyzetnek megvan a maga jelentősége az én fejlődésemben, valamint az Istennel és embertársaimmal való kapcsolatomban. Egy nagy lépés volt az is, amikor megváltam a Caritastól, amit huszonöt éven át építettem. Az, hogy most a Progress Art és a Noé bárkája egyesületek születésében és fejlesztésében részt veszek, megint egy olyan dolog, ami azt mutatja, hogy jól vagyok és ez az én utam. A céljaim nem változnak, számomra mindig az ember és az Isten volt a középpontban.”

Lázár Eszter fiatal pedagógusként osztotta meg gondolatait: „Fontos, hogy az ember jól határozza meg a célját. Ha rövid távú célokra összpontosítunk, mindannyian szeretnénk jó munkahelyet, házat és boldog családi hátteret, de egészen ritka az, hogy mindezek egyszerre teljesüljenek. Ha az első kettő teljesül, a család háttérbe szorul, és ilyen esetekben előbb-utóbb előjönnek az olyan krízishelyzetek, amelyekből nehéz kilábalni. Nagyon sok esetben tapasztalom az iskolákban, hogy a gyerekek keresik az életcéljukat. A legtöbb szülőnek van egy elképzelése arról, hogy milyen területre akarja irányítani a gyerekét, hogy az divatos foglalkozás legyen, sokat lehessen keresni, aztán teljesen kétségbeesnek, amikor azt látják, hogy a gyerek másra alkalmas. Nagyon sok szülő értéktelennek tartja a sportot, a zenét vagy azt, ha a gyermek jól teljesít vallásórán. Én a zeneiskolában végeztem, ahol elcsíptem egy beszélgetést, amikor a szülők kétségbeesetten rohangáltak a folyosón. Az egyik tanár észrevette őket és megkérdezte, hogy miben segíthet. Megkérdezték tőle, hogy milyen tanár. Azt felelte, hogy tornatanár. A szülők felháborodottan tették fel az újabb kérdést: normális tanár nincs ebben az iskolában? Sok szülő szerint a normális tanár az, aki magyart, románt vagy mateket tanít, mert azokból a tantárgyakból kell érettségizni. Nagyon sok esetben tapasztalom azt, hogy ha akarunk valamit csinálni (például én zenetanárként), nagyon sok akadályba ütközünk. Sokak szerint a zene csak hobbi, abból nem lehet megélni. Az egyik édesanya mondta a gyerekének, hogy tanuljon meg egy normális mesterséget, utána zenélhet. Én a kolozsvári Babeş-Bolyain végeztem vallástanár és zene szakon, jelentkeztem az Erasmus-programra, megkaptam a lehetőséget, hogy kimenjek külföldre. Ott voltam fél éven át, ez egy lehetőség arra, hogy átlássuk az ottani rendszert, megismerkedjünk az ottani oktatási módszerekkel, de sokat nem segít az itteni munkában. Nem volt célom ott maradni, mint ahogy azt sokan teszik. Én úgy vagyok vele, hogy a lehetőségeket ki kell használni, de vissza kell jönni, mert előbb-utóbb előjön, hogy hiányzik az otthon, hiányoznak a gyökerek, a család, a környezet. Akinek nem erős a kötelék, az nem ragaszkodik a szülőföldhöz, az elmehet bárhova, ahhoz se fog ragaszkodni. Megértem azokat, akik kimennek, de sajnálom is őket, mert örökre otthontalanok maradnak”.

Máté Róbert bibliai, irodalmi és filozófiai hasonlatokkal tette érthetővé mondanivalóját: „A tékozló fiú példázatának van egy csodája. Mindig arról beszélünk, hogy az atya visszafogadja a tékozló fiút, holott ugyanolyan fontos mozzanata a történetnek az is, hogy elengedi. Nem akarja magához láncolni, bár azt is megtehetné, hogy nem adja ki a vagyon rá eső részét. Az elengedés nagyon fontos, kell engedni a fiatalokat, hogy megtalálják a saját maguk útját. Popper Péternek van egy szenzációs műve, ebben felvázolja, hogy két generáció között mindig van egy konfliktus, és ez egy örök mókuskerék. Hatvan fölött majd én sem fogom megérteni az akkori fiatalokat, mert nem egy hullámhosszon leszünk. Szerintem engedni kell a fiatalokat, hogy kipróbálják a saját életüket. Nem biztos, hogy a gátak és a bilincsek jót tesznek. Akinek az az útja, hogy vissza kell jöjjön, az visszajön. Akinek az az útja, hogy kint kell maradjon, az itt pocsékul érezné magát. Az emberi szabadság egy csodálatos bibliai üzenet. Isten az embert szabaddá teremtette, sokszor a szabadságot mi próbáljuk korlátozni a másik emberben, mert bennünk van az a hajlam, hogy uralkodni akarunk a másik fölött. Minden ember azt tudja, hogy a másik ember életén hol kellene javítani, és nem a saját magáén. Ez látszik a fiatalok céltalanságán is. Minden szülő azt akarja kihozni a gyermekéből, ami neki nem sikerült.

Engedni kell a fiatalokat, hogy álmodjanak, de nem biztos, hogy egy cél egy életre szól. Én nem hiszek abban, hogy az embernek az élete során egy nagy célja lenne, és annak kell alárendeljen minden mást. Tizennyolc vagy húszévesen nem tudom megállapítani, hogy nekem az életben mi a nagy feladatom és mindent ahhoz kötök. Ennek egy lelki görcs, egy belső merevség lesz az eredménye, és nem fogok tudni nyitott lenni az újjal szemben, nem tudom elengedni a régit. Nagyon bölcs az a mondás, hogy ami megy, azt engedjétek, ami jön, azt fogadjátok. Erről szól az egész életünk. Mindennap elmegy valami és mindennap jön valami. Én a lépésről lépésre haladás művészetében hiszek, hogy mindig van egy adott célom. Sokszor, ha van egy nagyobb célom, azt papíron leosztom részcélokra, és eldöntöm, hogy fontossági sorrendben mivel kell kezdeni. Az egész életünk szerepjátékokra osztható. Egy színész élete során nem játssza mindig ugyanazt a szerepet. Egyszer tökéletesen azonosul azzal, amit neki kiosztottak, lehet, nem lelkesedik érte, mert nem a főszerepet kapta, lehet, csak annyi a szerepe, hogy egy seprűvel keresztülmegy a színpadon, de akkor azt játssza. Minden szerepet úgy kell eljátszani, mintha akkor játszaná utoljára. Így van ez az életben is. Ha azonosulni tudunk mindig azzal a szereppel, amit éppen játszanunk kell, az visz előre”.

Amikor a színházban ülök, mindig nézem a színészt, színésznőt. Az egyik előadásomnak az volt a témája, hogy egy színész miként tud játszani az érzelmekkel, és mi az, amit előadás után levetkőz magáról, mi az, amit magával visz és hogyan éli az ő hétköznapjait tovább. Hogyan éli meg ezt az állapotot Bándi Johanna? — tette fel a kérdést Tóth Klára.

„A kérdésre egy nagyon szép történettel szeretném megelőlegezni a választ. Egy idős úr, valahol messze, egy eldugott helyen tökéletes pontossággal és precizitással cipőket készít. Egy fiatalember arra jár és megkérdezi tőle: bácsi, minek ez a nagy tökéletesség, úgysem látja senki? Az idős úr a következőt válaszolja: fiam, én Istennek dolgozom. A kérdésre visszatérve azt tudom mondani, hogy a hivatást nem valami különálló dolognak tapasztalom meg, amit csak és kizárólag a színpadon kell megélnem, mert úgy gondolom, valójában lényem esszenciája az. (Nyilvánvaló, hogy a jelenlétről beszélek.) Számomra a legfontosabb mindig és minden körülmények között úgy színpadon, mint a magánéletben a jelenlét. Nem lehet elválasztani egyiket a másiktól. A jelenlétet nem lehet csak színpadon megélni, a magánéletben pedig egó vezérelte életmódot folytatni, mert egyszerűen nem működik. Eperjes Károly ezt nagyon szépen megfogalmazta: nem festhetsz úgy ikont, ha te magad nem vagy az. A jelenlét függvénye a katarzis, valamint a lélegzetelállító nagy csendek, amire a mai szakma már nem igazán törekszik, s még csak említést sem tesz róla, csak kevesek kivételével. Az igazi öröm forrása, amit senki sem vehet el tőlünk, a csendben tárul a szemünk elé. A jelenlét kizárólag a csend sajátja. Azt mondják: a színpadnak szentnek kell lennie, de azért azt sem hagynám figyelmen kívül, hogy csak úgy magától nem lesz az. Nekünk kell a megszentelt cselekedet ösvényén járnunk, hogy jelenlétünkkel azzá tegyük. Ez a művész feladata, nem a sztáré, nem azé, aki hirtelen celeb lett, hanem a művészé, akit Isten hivatással ajándékozott meg. Amíg abban járunk, hogy a szakmának feleljünk meg, addig egész egyértelműen egó az egónak munkálkodik, így nem beszélhetünk hivatásról. Az idős úr példáját követve hiszem, hogy be tudjuk tölteni hivatásunkat. A szeretet esszenciája maga a jelenlét, vagyis a valódi énem. Tolsztoj kijelentésével élve tudom, hogy a művészetnek ma az a rendeltetése, hogy a most uralkodó erőszak helyén megteremtse a szeretet uralmát” — válaszolt a feltett kérdésre a művésznő.

Az életcél, útkeresés mellett mit jelent az élet és mi maga az út? — tette fel az újabb kérdéseket Tóth Klára.

„Mindenkinek van felelőssége és van szabad akarata, ezekkel kell megtanuljon bánni. Aki tudatosan él és elér egy bizonyos kort, annak felelőssége az, hogy beszéljen a céljairól, hivatásáról. Sőt, ne csak beszéljen, hanem példát is mutasson. A szülő a magatartásával tudja a legjobban a céljai felé segíteni a gyerekét, de mindannyian hatással vagyunk egymásra. Minden emberre, akivel találkozunk, hatást gyakorolunk, ha beszélünk az életünkről és megmutatjuk, mit jelent számunkra az út, biztosan nem lesz annyi céltalan ember. A mi felelősségünk, hogy utat mutassunk” — fogalmazott Löchli Tünde.

Békéssy Ezsébet arról beszélt, hogy milyen módon segít azoknak a fiataloknak céljaik elérésében, akiknek hosszabb és kanyargósabb utat kell megtenniük, míg révbe érnek, Gindele Imre pedig arra hívta fel a figyelmet, milyen fontos, hogy a gyermek számára lehetőséget biztosítsunk arra, hogy azzal foglalkozhasson, amit valóban szeret.

Ez viszont nem is olyan egyszerű — mutatott rá Máté Róbert, hozzátéve, hogy míg a régi ember ráérzett a dolgokra, együtt rezgett a mindenséggel, ma már a harminc-negyvenes generáció sem „tudja az életet”. „Az a gyerek, aki pályát kell hogy válasszon magának, semmit nem lát a világból. Nem tudja eldönteni azt, hogy lakatos legyen vagy ács, nem látott senkit hegeszteni és nem látott senkit asztaloskodni. Ő csak monitoron szemléli a világot, így nőtt fel. A céltalanság egyik oka az, hogy az ember a céljait mindig önmagán kívül keresi. A válaszokat mindig a külső világból akarja megkapni. Young mondja, hogy a szerepszemélyiségünk álszemélyiség, hiszen mindig azon agyalunk, hogy a másik mit gondol rólunk, mit vár el tőlünk, elkezdünk annak megfelelni, és már nagyon messze kerülünk attól, aki igazából legbelül valójában vagyunk. Én az igehirdetéseimben azt az Istent hirdetem, akiről a Szentírás azt mondja, benne vagyunk, élünk és mozgunk, vagy akinek a Szentlelkének a templomai vagyunk. Amikor elkezdünk befelé figyelni, akkor jönnek a válaszok minden logikai okfejtés nélkül. Einstein mondja, hogy akkor fedezett fel nagy dolgokat, amikor abbahagyta a gondolkodást. Nem rágódott egy problémán, hanem az csak úgy magától bekattant. Arra kellene ránevelni a fiatalokat, hogy egy kicsit próbáljanak meg befelé figyelni, az ösztöneikre hallgatni, azt a benső sugallatot megtalálni. Mi, magyarok Babits Jónását ismerjük, ami valóban egy szenzációs vers, de van Marin Sorescunak is egy Jónás-feldolgozása, ami arról szól, hogy Jónás a cethal gyomrában előveszi a bicskáját, kivágja a halat, és amikor kibújik a résen, egy másik halban találja magát. Amikor lefutja ezeket a köröket, rájön, hogy az igazi válasz önmagában van, saját magát kell felmetszenie, hogy kitaláljon. Az önmagunkkal való szembenézés nem egyszerű, őszinte önismerettel meglátni azt, hogy akár kisebb is lehetek, mint amennyire magamat képzeltem, az nagyon-nagyon fájdalmas” — hangsúlyozta a lelkipásztor.

Muhi Miklós szerint felnőtt és gyerek számára egyaránt kemény feladat, hogy megtanuljon alkalmazkodni a hihetetlen gyors változásokhoz. „Annak idején a hagyományos világban száz évig nem változott semmi: ugyanaz volt a technológia, ugyanolyan volt a társadalom, ugyanolyan volt minden. Ha én most meggondolom, hogy csak az én életemben mennyi minden megváltozott, mennyire más minden, mint annak idején volt, elcsodálkozom. Ilyen körülmények között, hogy értse a tanuló, ami körülötte történik? Ez egy átmeneti állapot, meg kell tanuljuk, ami most történik. Meg kell tanulni alkalmazkodni ehhez a hihetetlen gyors változáshoz. Ne azt keressük, hogy élvezzük az életet, hanem próbáljuk megtalálni, hogyan kellene azt kézben tartanunk” — javosolta a pedagógus.