Beszélgetés az életcélról és útkeresésről (III.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében a Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértő és meghívott vendégek értekeztek az életcélról és az útkeresésről, a külső és belső életcélok közötti különbségekről, azok előnyeiről és hátrányairól személyes és általános példákat felsorakoztatva.

A beszélgetésen részt vett Tóth Klára pszichológus, Bándi Johanna, a Harag György Társulat művésznője, Békéssy Erzsébet környezetvédő szakember, Muhi Miklós tanár, Löchli Tünde, a Progress Art alapító tagja, Gindele Imre tanár, Stefan Kaiser vállalkozó, Máté Róbert református lelkipásztor, Lázár Eszter zene- és vallásoktató, Juhász Zita egyetemista, Szabó Thalmeiner Noémi egyetemi tanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést Elek György moderálta.

Muhi Miklós úgy vélte, arra a kérdésre, hogy miért vagyunk, miért élünk, többféle választ lehet adni. „Mint fizikatanár, azt válaszolom, az, hogy élünk, az anyag törvénye szerint benne van a pakliban. Mivel ez lehetséges, időben végtelen sok magyarázat hozzáfér. Ez egy hozzáállás. Természetesen másképp is hozzá lehet állni a kérdéshez. Azt is mondhatjuk, az Isten gyermekei vagyunk. A kérdés az, hogy kizárja-e az egyik a másikat. Ha fizikus szemmel nézzük, a fizikus ismeri a komplementaritás elvét. Ékes latin nyelven úgy szól, hogy „Contraria non contra dictoria se complementa sunt. — A különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást”. Ezt így is lehet nézni.

Ha vizsgáljuk a különbözőség problémáját, a következő dolog az, hogy ott van az ember. Itt sok szó esett a gyerekekről, én negyvenegy évig tanítottam, ismerem a gyermekvilágot. Ott van a gyerek, a kialakuló ember. Az, hogy egy gyerekből mi lesz, sok mindentől függ. A gyerek általános kapcsolata az emberekkel mindig a családban kezdődik. Mint ahogy mondani szokták, az ember vagy azért csinál valamit, mert otthon is azt látta, vagy azért, mert otthon nem azt látta. Mindenképpen a család határozza meg, hogy a gyerekből milyen felnőtt válik, az iskola hozzájárulása ehhez aránylag kicsi. Minden gyerek valamilyen területen tehetséges. Nincsen olyan gyerek, akiben nem lehet értéket találni. Azt kell felfedezni, hogy melyik gyerekben hol rejtőzködik a tehetség. Segíteni kell a gyereket abban, hogy megtalálja azt, amihez ő jobban ért. A probléma az, hogy az iskola erre abszolút alkalmatlan. El kell ismerni, hogy a tanárok nem tudnak a tehetségekkel bánni. A tanárok azt szeretik, hogy a gyerek legyen szépen felöltözve, és azt csinálja, amit mondanak. A tehetség nem ilyen. A tehetség lázad, a tehetségnek divergens a gondolkodásmódja. A tehetséggel a tanár állandó vitában van. Nagyon kevés olyan tanár van, aki a tehetségekkel tud bánni, aki elviseli azt, hogy ellentmondjanak neki, aki megérti és elfogadja, hogy annak a gyereknek több esze van, mint neki. Jó esetben a tanár örül annak, ha a tanítványa többet tud, mint ő, nem félti a tekintélyét. A gyerek fejlődik, valahol megtalálja a helyét. Egy tehetséget nem lehet elrontani. Fel kell ismerni, hogy az ilyen gyerekekből vált felnőttek viszik előre a világot. Karinthy szerint a siker titka az, hogy a két lehetőség közül a harmadikat választom, azt, amit senki se lát, csak én. Én megtalálom azt a lehetőséget, ami túlmutat azon, ami van. Továbblépni ezen rém egyszerű. Szegény apám nem szerette a nagy szavakat, de mindig azt mondta: fiam, ha valamit csinálsz, azt csináld jól. Csináld jól, mert akkor lesz rád másoknak szüksége. Akkor van értelme az életünknek, ha más embereknek szüksége van ránk. Tehát nagyon fontos, hogy milyen az egymáshoz való viszonyunk. Hivatástudat? Küldetés? Biztos van ilyen is. A legtöbb embert nem ez izgatja. Igyekszik valamit jól megcsinálni. Ha valaki valamit jól csinál, azt lehet hivatástudatnak vagy küldetésnek nevezni. Ezzel a továbbiakban lehet gazdálkodni. Számomra meghatározó jellegű a család. De ott van a közösség. Ez megint egy olyan fogalom, ami egyéni elbírálást kíván. Sokan elmennek innen, én itt maradtam. Kalandvágyból maradtam itt. Itt a történések sokkal kalandosabbak, mint máshol. Én a fiaimnak azt mondtam, menjetek, lássatok világot, hozzátok haza a tapasztalataitokat. Mind a ketten elmentek és mind a ketten visszajöttek. Elképzelhetetlenül más az, hogy itthon vagyok. Nem egy idegen helyen vagyok, ahol be kell mutatkozni, el kell fogadtassam magam. Engem ismernek. Ez megint visszavezethető a családra, ezért fontos számomra a család. Szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert szellemileg és fizikailag bírom a munkát, bár túl vagyok már a nyugdíjkorhatáron, de szükség van rám. Kell ennél több életcélnak? Nem vágyok többre. Az én autóm a legkisebb (Škoda), nincs nyaralóm stb. Nagyon sokan beszélnek a család válságáról, valóban van válság. Szerintem ez egy nagyon érdekes dolog. Én magam egy református prédikátor ivadéka vagyok. Érdekes módon azokat a puritán erkölcsi normákat annyira tiszteletben tartották a családban, hogy azokból én a mai napig is táplálkozom. Az erkölcsi elvekből. Itt van a probléma sok mai családban. Nincsenek erkölcsi elvek. Az én családom tagjai nem bigott vallásosak, de az erkölcsi elveket soha nem hágták át. Az erkölcsi elvek hiányoznak a ma emberéből, és én nem hiszem, hogy az iskola feladata azokat kialakítani. Nem a vallásoktatás kell kialakítsa, hanem a család”.

Békéssy Erzsébet gyerekkori emlékekről és szülői tapasztalatairól osztott meg néhány gondolatot: „Gyerekkoromban szüleim felfigyeltek arra, hogy keresem az emberek közelségét. Sokat ültem az udvaron, mindenkinek köszöntem. Azt mondták a szüleim, hogy ez a lány, ha felnő, olyan pályát kell hogy válasszon, ahol sok ember veszi körül. Ahogy nőttem, éreztem, azért vagyok a világon, hogy emberek között legyek, embereken segítsek, hozzám bárki bizalommal forduljon, és ami tőlem telik, mindent megtegyek. Szüleimtől azt az útravalót kaptam: úgy élj és úgy cselekedj mindennap, hogy célod elérésében ne bánts meg senkit. Én ma is így élem mindennapjaimat, és olyan hivatást választottam, ami erre lehetőséget ad. Előbb orvos akartam lenni, de a biológiatanárom azt javasolta, ne menjek orvosira, mert logikusan gondolkodom, és nem fogok tudni olyan sok anyagot bemagolni. Szerintem az életben semmi sem történik véletlenül, lemondtam az orvosiról, vegyész és környezetvédő lettem, és nagyon örülök neki, mert nagyon jól érzem magam a bőrömben, nagyon szeretem a hivatásomat, nekem a családom után a hivatásom a hobbim, a passzióm, a minden. Sokszor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy elégedett vagyok-e magammal. Engem az tölt fel energiával, hogy sikerül megvalósítani a terveim. Van egy lányom, akit szerettem volna úgy nevelni, ahogy engem a szüleim neveltek, a férjemmel közösen mindig megpróbáltuk felfedezni, mi az az érték, amit fel tudunk mutatni a gyermekünknek. Meglepő volt, hogy már kicsi korában az autókkal játszott, a babát nem vette a kezébe. Gondolkoztunk a férjemmel, mi lesz ebből a gyerekből. Amikor döntenie kellett arról, hogy hol folytatja tanulmányait, bejelentette, hogy autómérnök akar lenni, és Audi-motorokat akar tervezni. Próbáltuk elterelni a figyelmét, de nem sikerült, a lányunk ősztől Győrben tanul az autómérnökin. Más szülőkhöz képest mi előnyös helyzetben vagyunk, a lányunk ugyanis céltudatosan halad előre, míg más fiatalokkal beszélgetve azt tapasztalom, hogy nem tudják eldönteni, milyen pályát szeretnének maguknak.”

Gindele Imre szerint ez a tökéletes példa arra, hogy a szülők megértsék, nem nekik kell dönteniük a gyerek helyett, hanem tiszteletben kell tartaniuk a gyerek döntését. Minden gyerek tehetséges valamilyen területen, minden gyerek valamit jobban csinál a másiknál, a szülő számára a nagy kihívás az, hogy felfedezze a gyerekében, miben jó. Minden a családból indul. Én, ha a saját gyerekeimről beszélek, mindig azt szoktam mondani, hogy a két legnagyobb művem a fiam és a lányom. Család nélkül az iskola halott. A huszonegyedik század egyik legnagyobb problémája az, hogy nincs a család a háttérben. Azon is el kell gondolkodni, lehet, hogy X országban nagyobb a fizetés, de ez nem teszi szebbé és jobbá az életet. Azt kell megértetni az apukával és az anyukával, ők pedig értessék meg a gyerekeikkel, hogy külföldön sohasem lehet elérni azt, amit itthon elérhetünk. Sokan amikor elvégzik az iskolát, elmennek külföldre dolgozni. Ha megkérdezzük, hogy milyen munkahelyre, azt mondják, még nem tudják, de mások is találnak munkát. Nagyon sokan az itteni biztos munkahelyüket hagyják el a bizonytalanért. A mai fiatalok egyik legnagyobb hibája az, hogy borzasztóan türelmetlenek. Minden azonnal kell. Nem teszik meg azokat a lépéseket, amelyek nélkül lehetetlen az előrehaladás”.

Löchli Tünde a családi támasz fontossága mellett arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen lehetőségek adottak napjainkban ahhoz, hogy a fiatalok a megfelelő életútjukat kiválasszák: „Nekem volt szerencsém tapasztalatot gyűjteni a szociális területen huszonöt év alatt, különféle olyan élethelyzeteket is látni, ahol nem volt családi támasz. Szerencsés esetben a fiatalt támogatja a szülő, ha másként nem, akkor olyan odafigyeléssel, megerősítéssel, amitől a fiatal hite olyan szintre emelkedik, amikortól meg tudja valósítani a hivatását, és az életét úgy tudja irányítani, hogy az egy örömteli életté váljon. Ismerek olyan családokat, ahol haláleset vagy rossz szociális háttér ellenére is sikerül olyan emberekké válni a fiataloknak, akik képesek teljes értékű életet élni. Türelmetlenek a mai fiatalok, de épp úgy én is türelmetlen voltam évekkel ezelőtt, én is rögtön akartam elérni mindent. A korábbi években nem volt kivitelezhető, de napjainkban már létezik a hivatás tisztázásának, kipróbálásának, gyakorlásának a lehetősége. Ma igazán nagyon nagy lehetőség az önkéntesség, érdemes élni vele. Egy fiatalnak kitűnő lehetőség arra, hogy kipróbálja magát, meg tudja nézni, hogy valóban az ő útja ez, vagy keres egy másikat. Azt gondolom, hogy minden probléma gyökere, a családban is, az elanyagiasodás. Tanuljunk meg kilépni egy másik értéktérbe, és keressük meg a hivatásunkat. Én ismerek és gyakran találkozom nagyon sok jó szándékú fiatallal, akikkel szeretek együtt dolgozni. A személyes példám is azt mutatja, hogy lehet váltani. Huszonöt évig egy civil szervezetben dolgoztam, és nemrég váltottam, más területre összpontosítok. Lehet váltani különböző életszakaszokban is. Jelenleg az a célom, hogy a huszonöt év alatt megszerzett kompetenciákat továbbadjam, ezzel szolgálva a közösséget”.

Stefan Kaiser arra hívta fel a figyelmet, hogy az embernek olyan célokat kell maga elé tűzni, amik teljesíthetőek: „Én azzal kezdeném, hogy az embernek mindig kell hogy legyenek céljai. Nekem mindig voltak céljaim, már fiatalkoromban is. Sporttal kezdtem, de rájöttem, hogy én abból nem fogok megélni, időben váltottam és a közgazdasági pályára léptem, majd vállalkozó lettem. A kisebbik lányomat is erre az útra akartam irányítani, de ő a műépítészetit választotta, jelenleg Temesváron tanul. Elfogadtam a döntését és támogatom őt. Vállalkozóként az alkalmazottaimat munkatársaknak tekintem, és vannak közöttük olyanok, akik meg is jegyezték, hogy ők már több helyen dolgoztak, de a főnökkel még nem beszéltek. Voltak olyan alkalmazottaim, akik elmentek külföldre, mert azt hitték, ha onnan hazajönnek, lesz annyi pénzük, hogy házat és minden mást is megvegyenek. Volt, aki kevesebb pénzzel jött haza, mint amennyivel elment, és olyan is volt, aki inkább nem beszélt róla, hogy miért jött vissza. Aki tudja, hogy mit szeretne elérni a családjában, a munkahelyén, és nem teszi olyan magasra a mércét, hogy azt lehetetlen legyen elérni, az munkával és kitartással viszi valamire.”