Beszélgetés az életcélról és útkeresésről (I.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében a „Beszélgetések testről és lélekről” sorozatban szakértő és meghívott vendégek értekeztek az életcélról és az útkeresésről, a külső és belső életcélok közötti különbségekről, azok előnyeiről és hátrányairól, személyes és általános példákat felsorakoztatva.

A beszélgetésen részt vett Tóth Klára pszichológus, Bándi Johanna, a Harag György Társulat művésznője, Békéssy Erzsébet környezetvédő szakember, Muhi Miklós tanár, Löchli Tünde, a Progress Art alapító tagja, Gindele Imre tanár, Stefan Kaiser vállalkozó, Máté Róbert református lelkipásztor, Lázár Eszter zene- és vallásoktató, Juhász Zita egyetemista, Thalmainer Noémi egyetemi tanár, Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. Elek György, a beszélgetés-sorozat moderátora az életcél és az útkeresés fontosságára hívta fel a figyelmet, ugyanis a huszonegyedik század embere nem az önismerete, a saját képességei és lehetőségei alapján keresi életének a célját, hanem a kordivatnak megfelelően, külső hatásokra, ami nagyon gyakran zsákutcába vezet. A beszélgetés meghívott szakértője Tóth Klára pszichológus volt, aki az életcélra és az útkeresésre vonatkozó bevezető gondolatokkal kezdte a délutánt.

Tóth Klára: „Elsősorban szeretném megköszönni a meghívást és a témaválasztást is, mivel az utóbbi időszakban hivatásom és mindennapi munkán során jó néhányszor felmerülnek olyan alapkérdések, amelyek az életcéllal, az útkereséssel kapcsolatosak. Ebből adódóan nap mint nap kérdéseket teszek fel úgy a pácienseknek, mint a különböző pszichológiai előadásokon, tréningeken résztvevőknek — ahogyan Elek György újságírói munkája során is különböző aspektusú kérdéseket tesz fel riportalanyainak —, éppen ezért indításképpen kérdéseket szeretnék feltenni a jelenlévőknek, a kérdések néhány papírcetlire vannak leírva, mindenki kiválaszt egyet, aki nem szeretne, nem válaszol most, de gondolkozzon el az adott kérdésen, amikor egyedül lesz. A cédulákon található kérdések célja pusztán egy gondolatébresztés. Érdemes elgondolkozni: milyen gyakran teszünk fel önmagunknak kérdéseket? Azt tapasztalatom, hogy az utóbbi időszakban elég kevesen mernek mélyebb tartalmú kérdéseket feltenni nemcsak házastársuk, családtagjaik vagy barátaik irányába, hanem elsősorban önmaguk irányába is. Mindenki olvassa el a kérdést, amit kihúz, gondolkozzon el rajta, de ha valaki úgy érzi, hogy mélyebb tartalma van ennek a kérdésnek, vagy olyan mondanivalója, ami hasznos lehet mindnyájunknak, kérem ossza meg velünk, hiszen úgy gondolom, a mai beszélgetés célja többek között az, hogy olyan üzeneteket adjunk át egymásnak, ami által lelkileg mindannyian gazdagodhatunk valamilyen szinten. Minden közlekedési eszköz, amikor naponta elindul, legyen szó autóról, repülőről vagy bármilyen más közlekedési eszközről, egy bizonyos céllal, úti céllal indul el. Ugyanígy, jobbik esetben minden embernek van életcélja. Hányszor tették fel önöknek és önmaguknak a kérdést: Mi az életcélom? Mi az életem értelme? Minden más kérdés között talán ez a legmélyebb kérdés. Legalább nagyjából tudnunk kell erre a kérdésre válaszolni, mert ez a válasz adhat irányt az életünknek. Mindannyian a helyünket keressük a világban. Egy olyan világban, ami állandóan rohan, ahol nap mint nap rengeteg hatás ér minket. Nem szeretnék magasröptű filozófiai gondolatokba bocsátkozni, hiszen azt megtették már előttünk filozófusok, tudósok, írók, költők és még jó néhányan. Nem szeretnék sem idézetekre hivatkozni, viszont úgy érzem, hogy a Biblia az egyik kiindulópont, ami számunkra támaszpontot adhat, éppen ezért indító gondolatnak a Zsoltárok könyvének 39. fejezetéből olvasok fel egy részletet: „Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel, így szólék azért az én nyelvemmel: jelentsd meg, Uram az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen mulandó vagyok. Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is! Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat! Most azért, mit reméljek, oh Uram?! Te benned van bizodalmam”. Úgy vélem, hogy a Zsoltárok könyve 39. fejezetének mindannyiunk életében egy kiindul pontnak kellene lennie. Közülünk senki sem rendelkezik a bölcsek kövével arra vonatkozóan, hogyan kell élni az életet, melyik a helyes irány az életünkben. Milyen életstratégia szerint cselekedjünk? Tény az, hogy életünk különböző periódusaiban más-más feladatok, célok várnak megvalósításra. Az utóbbi időszakban a fiatalokkal folytatott beszélgetéseim során azt tapasztalom, hogy sokuk életéből hiányzik a cél. Sok esetben céltalanul élnek, nem tudják hogyan, milyen irányba tereljék az életüket? Mi legyen az alap, ami felé vezessék az életüket? Ha már életcélról beszélünk, két csoportra osztanám az életcélokat: vannak rövid távú és hosszú távú életcélok, ugyanakkor vannak belső és külső életcélok is. Ha azt az alapcsomagot vesszük figyelembe, amivel a Jóisten mindannyiunkat erre a földre küldött, akkor mindenki életének értelme és célja van. Hiszem, hogy a jelenlévő meghívottak életének — akiket valamilyen szinten többé kevésbé ismerek — igenis jelentős életcélja, életfeladata van. Nagyszüleinktől, szüleinktől kapunk egy genetikai csomagot, kapunk egy kulturális-társadalmi közeget, amibe beleszülettünk — ez is egy fontos kiindulási pont —, kapunk egy olyan alapanyagot, amit az iskolai, a középiskolai, az egyetemista éveinkben szerzünk a társainktól, és óhatatlanul egy olyan gyurmára teszünk szert, amivel mi vagy jól vagy kevésbé jól gazdálkodunk.

Szakmai hitvallásomat Virginia Satir amerikai pszichoterapeuta fogalmazta meg legtalálóbban: saját magamé vagyok, tehát megtervezhetem és megalkothatom önmagam. A teremtés misztériumán túl, amit a Jóisten eleve adott nekünk, ez egy óriási felelősség az ember számára, hogy gazdálkodhat azokkal a készségekkel, képességekkel, amivel felruházta őt a Teremtő, amit kapott a szüleitől a genetikai állományában, amit fejlődése során a tanítóitól és a környezetétől útravalóul kapott. Igenis, ebből a „csomagból” megalkothatjuk és megteremthetjük önmagunkat. Az már más kérdés, hogy életünk folyamán jól fogunk-e ezzel gazdálkodni. Azt tapasztalom, hogy alapvető különbség van azoknak az embereknek az élete között, akik belső életcélokat tűznek ki, mint akik külső életcélokat követnek és kizárólak aszerint élnek. A belső életcél nem szabad, hogy énközpontú vagyis önös legyen. Aki a belső céljait követi, az kiegyensúlyozottabb életet él, és a környezetére is kedvező hatással van. Abban az esetben, ha elég széles perspektívába helyezzük a saját életünket és céljainkat, abból idővel kiemelkedik mi a lényeges. Hogy önmagunkkal igazán jól legyünk, ez lenne a kiindulási pont. De sajnos napjainkban az emberek többsége nemcsak hogy önmagával nincs kibékülve, hanem nagymértékű a lelki szegénysége is. A dolognak természetesen több értelmezésük van annak függvényében, hogy milyen szempontból közelítünk hozzájuk. Annak érdekében, hogy a mindennapi életünket viszonylag zökkenőmentesen éljük, a két típusú értelmezésnek, vagyis a mindennapi úgymond felszínes és a rejtett, mélyebb összefüggéseknek összhangban kell lennie egymással. Az összhang megteremtéséhez azonban alternatív gondolkodásmódra van szükségünk. Ami sokaknak egyáltalán nem egyszerű feladat. A felszínes dolgokat megélik, átélik, a mélyebb tartalmú kérdésekkel, mint jelen esetben az életcél és útkeresés, nem igazán mernek foglalkozni, hiszen az életcél keresése mellett ott van még egy nagyon fontos fogalom, mint a küldetés. Talán túl fennköltnek hangzik, ha valakinek a mai világban küldetéstudata van. Az életcél kérdéskörét több szempontból is megközelíthetjük. Sokan menekülnek életük mélyebb összefüggéseinek elemzésétől, mindaddig, amíg az élet valamilyen probléma, súlyos betegség, netalán baleset formájában rá nem kényszeríti őket a dolgok mélyebb összefüggéseinek a figyelembevételére, szakmailag az önismeret elmélyítéseként szoktunk nevezni. A mai kor embere fél, hogyha este kialszik a város fénye, fél, ha ki kell kapcsolni a televíziót, fél önmagával lenni, fél a lelkiismerete hangjától, ezért menekül a tudatmódosító szerekhez, nemcsak az alkoholra és a drogra gondolok, hanem inkább olyan tudatmódosító szerre, amit nevezhetünk illúzióknak is. Amit a külvilágban tapasztalok — és a médiatapasztalatom is ezt mondatja velem — az embereket birkamód próbálják irányítani. Aki ezzel nem azonosul, az kilóg a sorból. Sajnos a mai tanügyi rendszerből — a többi hiányosság mellett — igazán az hiányzik, hogy a diákokat az életre tanítsa, hogy megtanuljanak önmagunkkal bánni, az életben boldogulni és arra, hogy mihez kezdjenek az emberi kapcsolataikkal. Ennek egy olyan alapvető útravalónak kellene lennie, ami gazdagítaná a következő nemzedék élettarsolyát. Az életvezetés képessége mindenkiben ott rejlik, amikor egy-egy személyiségfejlesztő tréninget tartok, sokszor azt tapasztalom, hogy sokkal jobban hiszek én egy-egy páciensben, mint ők saját magukban. Végül egy Rabindranath Tagore gondolatra szeretnék hivatkozni: „Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm./ Felébredtem, és az láttam: az élet kötelesség./ Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm”. Ha ezt a háromsoros idézetet felosztanánk az életszakaszokra, az első a gyerekkornak felelne meg, hiszen akkor úgymond álmodunk, önfeledtek vagyunk anélkül, hogy jelentőségteljes életcélunk lenne. A felnőttkort idézi a második sor, amikor már öntudatra ébredünk és azt tapasztaljuk, hogy az élet kötelesség, kötelességünk, felelősségünk van nemcsak önmagunk iránt, hanem azok iránt is, akikkel életünk során kapcsolatba kerülünk. A harmadik sor az idős kort, a szép kort idézi: „Dolgoztam és azt láttam: a kötelesség öröm”. Hiszem azt, hogy a munka nemcsak a hétköznapi megélhetést jelenti, hanem sokkal inkább a „lelki munkát”, amit az embertársainkért kell tenni. A lelki munka gyümölcse nem mindig látható, nem válik kézzelfoghatóvá de abban nyilvánul meg, hogy ápoljuk kapcsolatainkat, ha időt szánunk a beszélgetésekre, ha bármilyen felpörgetett életritmust is élünk, de időt szánunk a párunkra, a hozzátartozóinkra, a barátainkra, időt és energiát szánunk arra, hogy kapcsolatainkat építsük.

Löchli Tünde hozzátette: A mi létünket, azt, hogy milyen emberek vagyunk, három dolog határozza meg: kapcsolatunk önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel, elfogadva azt, hogy Isten bennünk él. Ennek a témának a mezsgyéjén napokig beszélhetünk, de ha azt akarjuk boncolgatni, hogy ez mit is jelent, a tudatossági szintjeinket vizsgálhatjuk meg, mert elérünk egy bizonyos szintre a gyerekkorban, a felnőttkorban pedig törekszünk a tudatossági szintünket művelni. Én ezt nevezem, fejlődésnek. A fejlődésünk több síkon történik: fizikai, kognitiv és spirituális. Egyre többször bebizonyítja a tudomány, hogy a fejlesztések a fejlődés, a jövőnk meghatározó tényezője. Sokan olvasták Csikszentmihályi Mihály: Flow című munkáját, ennek folytatásaként jelent meg A fejlődés útjai című könyve, ennek a végén a szerző megerősíti, hogy nem vagyunk egyedül, magunkra hagyatva ott lakozik mindenkiben Isten és próbáljuk meg ezeket a kapcsolatokat ebből a szemszögből fejleszteni és közösségeket teremteni, mint a jövő sejtjei ebből alakul ki a jó társadalma. Én azt gondolom, mindenkiben van hivatástudat, csak a tudatosságunkat kell fejleszteni hogy megértsük, miért élünk ebben a világban? Mindenki a saját egyéniségéből fakadóan előbb vagy utóbb felteszi magának ezt a kérdést. A kapcsolódásaink tudatos fejlesztése az, ami mindannyiunknak életcélunk, életfeladatunk.

Bándi Johanna ezzel kapcsolatosan megjegyezte: Azt mondják, minden ember szíve-lelke mélyén, ott él saját táltosparipája, mely hivatása betöltését segíti elő. A hivatást Istentől kapjuk, a Tőle való elfordulás pedig arra a bizonyos széles útra vezet el minket… Ennek köszönhetően jutottunk el oda, hogy embertársainkat eszközként kezeljük és az anyag szerelmesei lettünk. Az embereket használjuk és a tárgyakat szeretjük. Nem az embert tiszteljük, hanem a státuszát, valamint státusszimbólumait: az „értékes” telefonját, autóját stb. Sajnos azt látom, hogy a mai fiatalok ezt az „értékrendet” követve nőnek fel. Elvárjuk tőlük, hogy legyenek sikeresek, tökéletesek, jól fizető munkát válasszanak. Teremtünk egy teljesítménycentrikus világot, amelyben a legjobb barátunk a mobiltelefonunk, a márkás új ruhánk és néha, amikor önmagunkoz térünk, rácsodálkozunk (az általunk teremtett elértéktelenedett világra) azon elmélkedve, hogy vajon hogyan tovább, ami a fiatalokat illeti, mert ez így nem lesz jó. Amíg eltorzult tükörbe nézzük magunkat, addig nem láthatjuk meg azt, akik valójában vagyunk. A gyermek a szülei, tanárai, egész társadalmunk szemén keresztül látja és értékeli önmagát. Eltorzult, a világ zajától elhomályosodott tükrünk ki kellene cserélnünk egy tiszta, csendes lelkünk mélységeit tükrözőre. Jó a csend tükrében szemlélni önmagunkat, mert tiszta, szeretetteljes és tudatos léthez vezet. Itt megtaláljuk kérdéseinkre a választ, nyugalomra és békére lelünk a világ zajától egyre távolabb kerülve, megtalálva igazi hivatásunkat. Azt gondolom a fiataloknak erre volna a legnagyobb szükségük, mert ebben a folyamatosan változó, bizonytalan, kihívásokkal teli világban, itt állandóságra, biztonságra találnának. A szeretetteljes lét tudatossághoz vezet, hirtelen fontossá válik számunkra a másik ember, a lét legmélyebb értelmét tekintve nyitottakká válunk, úgymond megnyílunk a tudásnak és feleszmélünk, nincs úgynevezett másik, mert mindnyájan egyek vagyunk. A fiatal megtapasztalja, hogy nem harcostársai vannak, akikkel meg kell küzdenie, hanem segítői. Tudja már, ha másokon segít, akkor tulajdonképpen valódi önmagát szolgálja. Nem az elkülönültség tapasztalatát, hanem az egységét éli meg. Itt nyer értelmet számomra Einstein kijelentése: egy problémát nem lehet ugyanazon a tudatszinten megoldani, ahol a probléma keletkezett. Való igaz, az egónk teremtette szörnyűségeket, az elménkben lévő sötétséget csak a fény oszlathatja el. Ez a fény ott van bennünk, csak hagynunk kell, hogy átragyogjon rajtunk és észre kellene vennünk, hogy Drunvalo szavaival élve: „a világban a sok negatívum felett valami sokkal hatalmasabb, határtalan és szent folyamat játszódik le történelmünk színpadán.” Tudatszintváltásunk kulcsa pedig Isten kezében van, ami a szeretetteljes és ezáltal a tudatos létben rejlik.

(folytatjuk)