Beszélgetés az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről (II.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében megtartott újabb beszélgetésen meghívott vendégek értekeztek az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről. A meghívottak saját élettörténeteikkel igyekeztek megvilágítani a témát, keresve a járható utat.

Dr. Zagyva Miklós belgyógyász főorvos egy személyes történetét elevenítette fel. „Volt egy roma osztálytársam, barátom, akit Lajosnak hívtak, nagyon jó zenész volt, tiszteletre méltóan, szorgalommal igyekezett, elmondhatatlan, mennyit kínlódott azért, hogy leérettségizzen. De több olyan roma osztálytársam is volt, aki már negyedik osztályban abbahagyta a tanulást, mert nem volt benne kitartás. Lajos teljesen integráltan élte az életét, csak nagyon meg kellett küzdenie ezért. Mindenkinek meg kell adni az esélyegyenlőséget, de el is kell várni, hogy aki azt megkapja, tegye hozzá a maga részét. Kell látni rajta a küzdeni, a tenni akarást, mert az életet másképpen nem lehet leélni. A gyerekek, akik bekerülnek az iskolába, meg kell tanulják, hogy küzdeni kell. Sajnos egy hátrányos helyzetű fiatalnak jobban meg kell küzdenie, mint egy másiknak, de aki úgy küzd, mint Lajos, teljes értékű tagja lesz a társadalomnak.”

Godzsa Zsolt, a Roma Párt Szatmár megyei ifjúsági szervezetének elnöke ehhez kapcsolódva elmondta: „Tökéletesen egyetértek, én is próbálom megértetni a romákkal, hogy akinek van joga, annak vannak kötelességei is. Amíg egy problémáról nem ismerjük fel, hogy az probléma, addig nem lehet megoldani. Nemcsak a múltban hiányzott az esélyegyenlőség, hanem ma is hiányzik. Annak ellenére, hogy a megyében a romák hetven százaléka magyarul beszél, a magyarok körében sincs megadva számukra az esély a kibontakozásra. Ha valóban esélyt akarnának adni a romáknak, akkor előbb meg kellene vizsgálni, hogy minek a következménye az esélyegyenlőtlenség. A romák hátrányos helyzetben élnek századok óta. Még ma is a periférián élnek, mindenki tudja, hogy milyen körülmények között. A romák körében nagyon kevesen iskolázottak, ennek következtében pedig nincs munkahelyük, nem tudnak megjelenni a munkaerőpiacon. Ha nincs munka, jön a szegénység, a szegénységnek köszönhetően jönnek az egészségi problémák és így tovább. Tudom, hogy a roma szervezetnek kellene fellépnie a romák sorsának a jobbításáért. Minden erővel azon vagyok, hogy a fiatalságot fogjam meg, azok tanuljanak és találják meg helyüket a világban. Akinek van valamilyen végzettsége, annak nagyobb esélye van a beilleszkedésre. Aki dolgozik, családot alapít, biztosított a megélhetése, azon már nem kell segítsen sem az állam, sem a civil szervezetek. Ami még nagyon fontos, hogy a társadalom fogadja el, ismerje el azokat a romákat, akik meg tudnak állni a saját lábukon. Mondok egy személyes példát. Nekem a tanítónénim első perctől megmondta, hogy megbuktat. Hat roma gyerek járt az osztályba, és én voltam az egyetlen, aki nem bukott meg, mert én elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy ne találjon okot a megbuktatásomra.”

Dr. Zagyva Miklós az elmondottak alapján azt kérdezte Godzsa Zsolttól: nem tartaná-e hasznosnak szociális és tanulmányi szempontból is, ha a különösen rossz otthoni körülményekkel bíró roma gyerekek bentlakásban laknának?

Godzsa szerint vélhetően jó lenne, de nincs aki finanszírozza a költségeket, ugyanis a roma gyerekek szülei közül a legtöbben nem rendelkeznek állandó jövedelemmel. „A roma szervezet tud ajánlást tenni, hogy tanulni akaró roma gyerekek kerüljenek be líceumokba (minden líceumban fent van tartva két hely) még akkor is, ha nem sikerül a képességvizsgájuk, de anyagi támogatást sajnos nem tud adni. Az utóbbi években több mint százötven roma fiatal jutott be középiskolákba, ebben az évben hatan mentek egyetemre. Ez a romaság szempontjából nagyon jó eredmény még akkor is, ha a számok kicsiknek tűnnek” — magyarázta az ifjúsági szervezet elnöke.

Dr. Zagyva Miklós megemlítette még, hogy most már minden gyermeknek van óvodai helye, és elég sok iskolában vannak már délutáni foglalkozások; szerinte mindkét dolog fontos tényezője a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásának, a kérdés inkább az, hogy ezeket igénybe veszik-e a roma családok.

Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere a felvetett kérdésre határozott nemmel válaszolt. „Nagykárolyban beindítottunk délutáni foglalkozásokat a hátrányos helyzetű gyerekeknek, de nem jöttek el ezekre. Van egy érdekes jelenség a romák körében. Azok, akik tanulnak és elérnek valamit az életükben, letagadják, hogy ők romák, és vagy magyarnak, vagy románnak vallják magukat. A másik észrevételem az, hogy én nem látom semmi értelmét annak, hogy néhány roma fiatal bekerül középiskolába és néhányan egyetemet is végeznek, akik teljesen kiszakadnak a roma közösségekből. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy végezzék el minél többen a nyolc osztályt, és utána tanuljanak szakmát. Véleményem szerint a romák integrációja három pilléren alapszik: végezzék el az iskolát, legyen egy olyan lakásuk, ahol normális körülmények között élnek, és legyen munkahelyük. Amennyiben a hátrányos helyzetű fiatalokat nem emelik ki a családokból, hogy emberi módon élhessenek, akkor semmi esély nincs arra, hogy talpra álljanak. Valami olyan törvényt kellene megalkotni, hogy ha egy családban nem megfelelő módon bánnak egy gyerekkel, azt vegyék el a családtól és adják nevelőszülőknek. Most már abban a fázisban vagyunk, hogy ha a politikum, az államhatalom nem veszi ezt a dolgot komolyan, a roma szaporulat oda fog vezetni, hogy ellenőrizhetetlen helyzetbe kerül az ország, de ez lesz a helyzet egész Európában. Se a politikum, se a civil társadalom nem tesz komoly lépéseket a romakérdés megoldására.

Visszatérve a megkülönböztetésre. Ha egy iskolai osztályban van nyolc-tíz roma gyerek, abban az osztályban lehetetlenné válik az oktatás. Ezekből az osztályokból a szülők elviszik a magyar gyerekeket, és megszűnnek az osztályok a romák számára is.”

Godzsa arra figyelmeztetett, hogy húsz év múlva a romaság nem kisebbség lesz, hanem többség. Ha most nem kezdődik el a romák nevelése, húsz év múlva már lehetetlenné válik. Folyton csak beszélünk arról, hogy adjunk lehetőséget a romák számára, de tettekben nem nyilvánul meg semmi.

Kovács Jenő szerint az állam kellene adjon egy finanszírozást arra, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek már négyéves korban kerüljenek be az óvodába egész napra, hogy ott kapjanak ebédet és tanuljanak meg mindent, amire szükségük van a beilleszkedéshez.

Gardos Blanka némettanár saját tapasztalatairól beszélt: „Dolgoztam Magyarországon, és nagyon sok hátrányos helyzetű gyerekkel foglalkoztam. Egy mentorálás és fejlesztés nevű pályázat keretén belül foglalkoztunk tehetségfelzárkóztatással és tehetséggondozással. Ott ültem egész nap az üres teremben, és nem jelentek meg a foglalkozásokon a rászoruló gyerekek.”

Godzsa szerint amiatt nem jelentek meg a roma gyerekek, mert nem volt roma mentor. Ha ez így van, akkor nem tudni, mi a magyarázat arra, hogy a nem roma származású hátrányos helyzetű gyerekek miért nem jelentek meg — vetette fel Gardos.

Higyed Gyöngyi, a Szatmárnémeti Református Gimnázium zenetanára szerint azt kell támogatni, hogy azok a fiatalok, akik bekerülnek a középiskolákba és továbbtanulnak, később roma osztályokban tanítsanak. „Azt szoktam mondani, hogy mindig nagyon okosak azok az emberek, akik olyan nagy szavakat találnak ki, mint az integráció. Integrálni, esélyeket adni hátrányos helyzetben lévőknek (értem ezalatt a beteg gyerekeket és a szegényebb közösségekben élőket is) szükséges, de szeretném egy hétre beküldeni egy ilyen közösségbe azokat, akik a nagy elméleteket kitalálják és törvényerőre emelik, hogy dolgozzanak harminc-harmincöt, különböző problémákkal rendelkező diákkal. Én napi hat órát tanítok az iskolában, délután visszamegyek a foglalkozásokra, hat roma gyerek van a gyermekkórusban, akik nagyon szépen énekelnek, de ott adódik a probléma, amikor egy matematika-, fizika- vagy magyartanár be kell menjen az órára dolgozatot íratni, és a felmérők eredménye alapján szembesülünk azzal, hogy az a néhány gyerek, aki képtelen volt lépést tartani (integrálódni), nem is igen akart. Ezek a gyerekek nem hajlandók betartani a szabályokat, a velük egy osztályba járó huszonöt másiknak pedig kötelező. Hol van itt az esélyegyenlőség és egyenjogúság? Az esélyegyenlőség és egyenjogúság azt jelenti, hogy elfogadom a törvényt és alkalmazkodom hozzá” — mutatott rá a pedagógus.

Laczkó Tekla, a Harag György Társulat színművésze elmondta, elszomorítja mindaz, ami a téma kapcsán elhangzott. „Szerintem ilyen nincs. Hosszan elbeszélgetünk róla, de nincs ilyen. Leírjuk, a jogoknál nagyon szép kerete van, de a valóságban ez nem létezik. A legkisebb munkaközösségekben sem létezik egyenjogúság. A jogrendszer készít egy keretet az egésznek, de belül egy nulla. A magyarországi kezdeményezéssel kapcsolatosan azt mondanám, nem az a baj, hogy nem volt roma mentor, hanem az, hogy volt egy jó kezdeményezés, akartak segíteni, de a segítségnyújtás lehetőségét visszautasították. Akármilyen kisebbségről beszélünk, észre kellene venni, hogy valaki tett egy jó lépést, valamit elindított, de hiába. Nekünk sem könnyű. Én itt kisebbségben érzem magam, mert magyar vagyok. Amikor Magyarországon tanultam, kisebbségben éreztem magam, mert azt mondták, román vagyok. Itt elveszítettem a gyerekkoromat, mert mindig azt éreztem, hogy kevesebb vagyok, mint az, aki a többségi nemzethez tartozik. Amikor átmentem Magyarországra, ott is azt éreztem, hogy kisebbségi vagyok. Ez szörnyű érzés.”

Higyed Gyöngyi rámutatott arra, hogy ugyanúgy versenyeznünk kell nekünk, magyaroknak bármilyen helyzetért, mint a romáknak. Meg kell tanulni, hogy dolgozni kell, akarni kell, tenni kell, törvényeket kell betartani. Ugyanabban a helyzetben vannak a magyarok is, mint a romák.

Godzsa Zsolt ezzel egyetértett, véleménye szerint azoknak kell megadni az esélyt, akik arra igényt tartanak. Gardos Blanka szerint hiába van meg az esély, ha nem élnek vele. Laczkó Tekla elmondta, hogy az esélyegyenlőség kapcsán nemcsak a romaságról kell beszélni, hanem ember és ember közötti megnyilvánulásról is, arról, hogyan viszonyulunk a másik ötletéhez. Véleménye szerint minden embertől — akármilyen származású legyen — lehet tanulni. Abból az esetből, amikor bekerül tíz roma gyerek egy osztályba, szerinte azt lehet tanulni, hogy ők összetartanak.

Péter Attila Zsolt, a Harag György Társulat színművésze egy olyan emlékét osztotta meg a beszélgetés résztvevőivel, ami jól mutatja, hogy miyen szintű különbségek áthidalására lenne szükség az esélyteremtéshez. „Uzon községben egy hatalmas iskolában tanítottam angolt. Volt szerencsém tanítani egy I–IV. összevont osztályban, ahova félig román, félig magyar, magyarosodó-románosodó roma és néhány beteg gyerek járt. Voltak olyan gyerekek az osztályban, akiknek nem volt színes ceruzájuk. Egyszer egy gyerek odajött hozzám és azt mondta: tanár bácsi, maga városról jön, nem hoz nekem egy csomag színes ceruzát, én is ki szeretném színezni a rajzomat!”

A történet kapcsán Pakulár István, a Tasnádi Református Egyházközség lelkipásztora rávilágított: lehet, hogy társadalmilag másképp helyezkednek el az erők, és a társadalom nem tudja kezelni ezeket a dolgokat, de van egy rész, amelyik megpróbálja vagy akarja, és ez az egyház. „Az egyház megpróbált mindig mindenkit kezelni, ezt tette a tanítója is. Nem azt nézte, hogy honnan jött, milyen színű, hanem azt mondta: gyere be! Szerintem egy intelligens többségi társadalom jól kezeli a kisebbséget. Akkor van probléma, amikor a többség visszaél a hatalmával, és megpróbálja elnyomni a kisebbséget. Volt, amikor mi voltunk többen. Akkor vajon helyesen kezeltük ezt a kérdést? Most fog fordulni valami. Én nem vagyok emiatt elkeseredve. Sokan a vészharangot kongatják. Mi egy korszakot lezárunk. Vajon akik utánunk következnek, jól fogják kezelni azt, amit átvesznek tőlünk? — vetette fel a kérdést a lelkipásztor rámutatva egy másik lényeges dologra. — Én nem szeretnék egyetlenegy kisebbséget sem átnevelni magyarnak. Mindenki maradjon meg annak, aminek született. A hibrid a legveszélyesebb. Amikor a magyar gyerekeket elvitték Törökországba, azok voltak a legjobb janicsárok. Mindenkit a saját öntudatában kell erősíteni, hogy megőrizze identitását” — hangsúlyozta Pakulár.

Godzsa Zsolt elmondta, ő sem támogatja a romák elmagyarosítását vagy elrománosítását. A romáknak nagyon szép hagyományaik vannak — azokat meg kell őrizniük.

Hompoth Lehel szociális referens szerint a megoldásokra kellene helyezni a hangsúlyt. „Én úgy látom, hogy az integráció munkáját nem kell iskolákra bízni, mert az megterhelő. Szükség van olyan intézményekre, szervezetekre, amelyek csak a hátrányos helyzetűek integrálásával foglalkoznak, ezt kellene kidolgozni. Nagyon fontos, hogy ezek az intézmények rendelkezzenek óvodákkal, ahova kötelező lenne járni, az iskolákban pedig legyenek délutáni foglalkozások. Véleményem szerint nem jó, ha a gyerekeket elszakítják a családoktól, de nagyon fontos, hogy ezekkel a gyerekekkel szakképzett pedagógusok foglalkozzanak.”