Beszélgetés az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről (I.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében megtartott újabb beszélgetésen meghívott vendégek értekeztek az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről. A meghívottak saját élettörténeteikkel igyekeztek megvilágítani a témát, keresve a járható utat.

Az emancipáció (egyenjogúsítás) kifejezés a római jogból származik, és eredetileg a felnőtté vált gyermek feletti apai hatalom megszűnését, azaz az egyén saját jogúvá (sui juris) válását jelentette. Az esélyegyenlőség egy olyan általános alapelv, amelynek leglényegesebb szempontjai az Európai Közösség alapító egyezményének 6. cikkelyében (tilalom nemzeti hovatartozás miatti diszkriminációról) valamint a 119. cikkelyében (a nők és férfiak egyenlő bérezése) vannak lefektetve. Ezek az alapelvek minden területen alkalmazandók, különös tekintettel a gazdasági, társadalmi, kulturális és családi életre. Az Amszterdami szerződés hatálybalépésével egy új, a diszkrimináció tilalmáról szóló 6/A cikkely erősíti meg az esélyegyenlőség elvét. Ezen új cikkely célja, hogy a Tanács megtehesse a szükséges intézkedéseket mindennemű, a nembeli, a faji, az etnikai hovatartozáson, a koron, a vallási, a lelkiismereti, és a szexuális érdeklődésen alapuló diszkrimináció leküzdése érdekében. A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében megtartott beszélgetésen meghívott vendégekkel beszélgetett Elek György publicista, a beszélgetéssorozat szervezője.

Dr. Zagyva Miklós főorvos az utóbbi időszakban tapasztalható európai és világszintű problémákról beszélt: „Valamelyik nap olvastam az esélyegyenlőséggel kapcsolatban, hogy Svédországban egy bevándorló színes bőrű nőnek körülbelül kétszer annyi joga van mint egy két-három gyerekes svéd hölgynek. Nem tudom, melyik oldalból közelítsük meg az esélyegyenlőséget, mert sok mindenről beszélnek az emberek, de egészen más a valóság. Annak a nagyon sok embernek, akik most beáramlanak Európába, úgy próbálják elrendezni a sorsát, hogy esélyegyenlőséget adnak nekik. Azt senki sem tárgyalja, hogy az esélyegyenlőséggel élni kell, ahhoz pedig kell egy elhatározás és hatalmas munka. Egy szaud-arábiai mérnök mesélte, hogy a szír munkavállalókat sehol nem fogadják az arab világban azért, mert kitartó, pontos munkára nem alkalmasak. Ilyen embereknek akarnak most Európában esélyegyenlőséget adni. Ezek az emberek nem kitartó, izzadságos munkáért jöttek ide, hanem segélyekért. Az esélyegyenlőség egy kényes, kétélű dolog, amit csak olyan helyzetben lehet felajánlani, ha a másik oldalról is van egy eltökéltség, hogy ezzel a lehetőséggel élni akar. Fel kell tenni a kérdést: meg kell adni az esélyegyenlőséget, vagy meg kell várni, van-e hajlandóság arra, hogy kötelezettségeket is vállaljanak. De hasonló a helyzet nálunk a romák esetében is. Ez a közösség is csak a jogait ismeri. Minden területen felkínálják számukra az esélyegyenlőséget, de nem élnek a lehetőségekkel. Én erről a témáról azért merek nyíltan beszélni, mert életem során nagyon sok hátrányos helyzetű emberrel dolgoztam. Orvosi pályám kezdetén Tasnádon behívott az ottani orvosi kar, hogy tegyek meg mindent a romák felzárkóztatásáért. Komolyan vettem a felkérést, igyekeztem mindent megtenni. Negyven éven át falra hányt borsó volt az, amit tettem.”

Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere saját tapasztalataira hivatkozott: „Nekem a szakmám faipari mérnök, sajnos elég rég nem dolgozok a szakmámban, voltam bútorgyár igazgató, most polgármester vagyok, emberekkel dolgozok több mint harminc éve. Az egyenjogúságot és az esélyegyenlőséget én párhuzamos fogalomnak tartom. Romániában biztosítottak a jogok, megvannak a törvények, de az esély egy más kérdés. Hiába vannak egyenjogúságra esélyt adó törvények, ha azokat nem lehet alkalmazni. Akkor van esély egyenlőségre, ha betartjuk a törvényeket és a játékszabályokat. Nem teljesen értek egyet Zagyva doktorral, bár én is azon a véleményen vagyok, hogy elég sokan csak a jogokat hangoztatják, a kötelességekről beszélni sem hajlandóak. Én polgármesterként nap mint nap konkrét esetekkel szembesülök. Meggyőződésem, hogy csak akkor kérhetem, hogy a romák úgy viselkedjenek, mint mi, ha valóban mindent megteszünk azért, hogy a romákat felzárkóztassuk és megpróbáljuk a mi szintünkre emelni. Egy roma gyerek, aki hat-hét-nyolc évesen bekerül az iskolába, körülbelül háromszáz szót ismer. Az első napokban ülnek a padban, nem értenek semmit, nem tudják mi a kilincs, mert otthon nem találkoznak vele, néhány nap múlva már egyáltalán nem érdekli őket, mit mond a tanítónő. Otthon senki sem segít nekik a tanulásban, egy idő után úgy lemaradnak, úgy leszakadnak, hogy lehetetlen felzárkóztatni őket. Nagykárolyban a roma magyarnak vallja magát. Tizenegy néhány év múlva az iskolákban több lesz a roma gyerek mint a magyar és a román együtt. Próbáljuk meg ezt a dolgot olyan szemszögből nézni, hogy a roma gyerekek oktatása és nevelése a mi érdekünk is. Nem csak beszélni kell erről, hanem tenni is kell valamit. A roma fiataloknak egyetlen esélyük arra, hogy életteret kapjanak, hogy elkezdjük nevelni a szülőket, a gyerekek oktatása elkezdődjön már az óvodában, később szakmát tanulhassanak és munkahelyhez jussanak.

Godzsa Zsolt, a Roma Párt Szatmár megyei ifjúsági szervezetének elnöke roma szemszögből elemezte a kérdést: „Sok mindennel egyet értek, sok mindennel nem tudok egyetérteni az elhangzottakból. Ha esélyegyenlőségről beszélünk, az már diszkrimináció. Ma már mindenféle jogszabály létezik, ami az esélyegyenlőséget szavatolja, de mit érünk olyan szabályzatokkal, amelyeket nem tartanak be? Tehát a jogrendszerben létezik esélyegyenlőség, a valóságban nem létezik. Mi történne, ha a lopásokra vagy más bűncselekményekre elfogadott jogszabályokat sem alkalmaznák, hanem csak figyelmeztetnének, hogy ilyet többet ne csinálj?! Nagyon sajnálom, hogy Zagyva doktor úrnak ilyen kellemetlen élményei voltak a romákkal kapcsolatban, én úgy érzem, hogyha igazából esélyt adunk a romáknak és kitartással segítjük és neveljük őket, akkor lehet elérni eredményeket. A roma gyerek amikor iskolába kerül, nem viszi magával azt a mindig hangoztatott és fontosnak tartott hét évet otthonról. Amikor bekerülnek az iskolába, valóban hülyéknek érzik magukat és ha úgy bánnak velük, azok is maradnak. Nem fogják látni értelmét, hogy tovább küzdjenek, mert az első tapasztalat az, hogy kevesebbek, nem érnek annyit mint más, akkor minek fáradozni?”

Pakulár István református lelkipásztor hozzászólásában a valós helyzetre hívta fel a figyelmet: „Én kettős állampolgár vagyok. Földi és égi, ezen keresztül nézem az egészet. Amit én látok és érzek, az egyenjogúságnak és esélyegyenlőségnek van ellentéte is. Ha van egyenjogúság és egyenlő esély, akkor sok esetben mondhatjuk, hogy nincs egyenjogúság és nincs egyenlő esély. Gondoljunk csak bele, hány ezer éve állandó téma az, hogy nincs egyenjogúság és nincsenek egyenlő esélyek. Ezeket bizonyos működési formák hozzák magukkal, mert más a földi berendezkedés, a törvényalkalmazás mindig elüt egymástól. Van egy elmélet és van egy gyakorlat. Nagyon sokszor, ami elméletben fantasztikus, a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Nehéz esélyegyenlőségről beszélni akkor, amikor nem mindenki születik ugyanoda, ugyanakkor, ugyanolyan körülmények közé, ugyanolyan adottságokkal. Ami a problémám ezzel a két fogalommal az, hogy kétélű fegyver. Lehet vele játszani. Olyan kártya, amit mindig be lehet vetni. Elkezdtünk beszélni a szírekről és másokról, amire szükség van, de tisztázni kellene a fogalmakat, azaz, mit jelent az egyenjogúság és az esélyegyenlőség. Van különbség a két fogalom között. Az egyenjogúságnál inkább faji vagy nemi dolgokra gondolunk, esélynél pedig polgári dolgokra. Én azt látom, ahelyett, hogy helyre tennék ezeket a fogalmakat, inkább játszanak az értelmezésükkel. Kimondunk dolgokat, de nem alkalmazzuk. Nem arról szól, hogy valóban történjen egy nagy megegyezés, hogy olyan jövőt tudjunk elképzelni, amikor mindenkinek egyenlő esélye van az élet minden területén. Minden embernek joga van ahhoz, hogy felvehesse a versenyt bárhol, bárkivel és legyen lehetősége a felzárkózásra ott, ahol hátrányos helyzetben van.

Muhi Sándor, rajztanár, képzőművész, művészettörténész, közíró folytatta Pakulár gondolatmenetét: „Egyetértek Pakulár Istvánnal abban, hogy elsősorban a fogalmakat kell tisztázni. A fogalom alatt azt értem, hogy az egyenjogúság, esélyegyenlőség fogalmakat milyen keretek között használjuk, mennyire vagyunk képesek ezekkel a lehetőségekkel élni, illetve azzal vagyunk-e képesek élni, amit kínálnak nekünk. Ezzel azt szeretném mondani, hogy én még az életem java részét az úgynevezett szocializmusban éltem, akkor nagyon sok szó esett az egyenlőségről, holott a legdiszkrimitívabb egyenlőtlenségek zajlottak. Én egy polgári családban születtem, osztályellenségként, államosítottként, kisebbségként, mindenfajta esélyegyenlőség nélkül. Bátyám nem tudott felvételizni azért, mert „nem jól válogatta meg a szüleit”, nem engedték, hogy felvételizzen. Így lett ő esztergályos, később elméleti fizikát végzett, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatója lett, onnan ment nyugdíjba. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy az esélytelenséggel is lehet élni, az esélytelenség is megerősítheti az embert, az esély is lehet rossz. Engem nagyon érdekel, a család keretén belül, hogy is vagyunk az esélyegyenlőséggel és esélytelenséggel. Az ezredforduló környékén elkezdtem levelezni, világhálós kapcsolatokat létesítettem, felvettem a kapcsolatot különböző intézményekkel, elkezdtem érdeklődni, hogy megtudjam, egy családban, hogyan működik az esélyegyenlőség, ki miben segíti a másikat, ki hogyan drukkol azért, hogy sikerüljenek a dolgok, milyenek az esélyek? Kiderült, hogy nagyon érdekes az összkép, nem mindig azok voltak a legkiegyensúlyozottabbak és legboldogabb emberek, akik a leggazdagabbak voltak. Azt vettem észre, hogy általában ott van a siker, ha valakinek a saját keretét sikerül betölteni. Amikor mi esélyeket nyújtunk, akár kisebbségnek, akár a szomszédunknak, akár tanítványunknak, bárkinek, önmagunknak is, akkor nagyon rugalmasan oda kellene figyelni, hogy mire van igény. Én tanárként nagyon sok roma gyerekkel dolgoztam, azt vettem észre, hogy bizonyos dolgokra rendkívül érzékenyek és azt vettem észre, hogy a dicséret szárnyakat ad néha. Nagyon-nagyon fontos, hogy egy közösségben legyen egy-egy kisebb kapaszkodó. Azzal kapcsolatosan, amit Kovács Jenő mondott, hogy rövidesen megváltoznak az arányok — már nagyon keményen változnak — én azt hiszem, hogy önmagunknak is kell adni egy esélyt azzal, hogy sokkal rugalmasabban és sokkal körültekintőbben és árnyaltabban próbálunk viszonyulni ehhez a témához. A szegregáció a primitív leegyszerűsítésből adódik. Adva van egy közeg, egy jól felépített európai közeg, és mindenféle módon, mindenféle erőszakkal, fenyegetéssel, rossz jeggyel, büntetéssel megpróbálunk integrálni embereket, akik közül nem mindenki képes erre az integrációra. De fokozatosan, kis lépésekkel elindíthatnánk. Nem úgy, hogy külön vesszük őket, hanem úgy, hogy a közösségben kapjanak szerepeket.

Elek György Muhi Sándortól azt kérdezte, hogyan élte meg testvérével a gyerekkori nehéz időket, és mennyire látja boldogabbnak unokái gyerekkorát?

Muhi Sándor: „Mi a világ legtermészetesebb módján éltük az életünket a rendkívül sok negatív megkülönböztetés ellenére. Én biztos voltam benne, hogy az a rendszer megbukik, a kérdés csak az volt, mikor? És, hogy kibírjuk-e? Az nyilvánvaló volt, hogy olyan körülmények között nem lehetett a végtelenségig húzni. Mondok egy példát. Apám jogász volt, de már a nagyapja is egyetemet végzett. Egy szociálisan rendkívül érzékeny ember volt. Úgy is mondhatnám, hogy a két világháború között szimpatizált a szocialista eszmékkel. De amikor 1949–50-ben azt vette észre, hogy analfabéta gyárigazgatókat neveznek ki, azt mondta: ez bizony megbukott. Itt is az esélyegyenlőségről van szó. Azt az embert is megnyomorították, akit kineveztek, azt a közösséget is, amelyiknek a vezetője lett. A bátyám és én voltunk téglagyári munkások is és sok más egyéb. Attól félek, hogy az unokáim már kevésbé lesznek edzettek.

Zagyva Miklós kiegészítette Muhi gondolatait: „Ehhez hozzáfűzném, hogy én magam is szinte az egész életemet az esélyegyenlőség hiányában éltem le. Az egyetemen azért, mert abban az időben engem 9,55-el utolsó előttinek vettek fel, mert értelmiségi származású voltam (apám forgalmista volt a vasútnál), egy munkás-paraszt származású 6,30-al is bejutott. A továbbiakban végig az egyetem alatt azért, mert nem voltam párttag, végig éreztették velem (ösztöndíjnál, bentlakásnál, nyaralásoknál), hogy én csak egy másodrendű állampolgár vagyok. Később, mivel magyar egyetemet végeztem, és nevem a román fülűek nem is érzékelik, egész életemben küszködnöm kellett, amikor címekért, funkciókért versenyvizsgáztam. Ezek általában Bukarestben történtek, amikor a nevem meglátták, és azt, hogy honnan jöttem, megjelentek a grimaszok a professzorok arcán. Kétszer annyit kellett küszködjek egy főorvosi címért mint egy román kolléga. Az esélyegyenlőség ha nincs is meg, lehet érte küzdeni. Hatalmas nagy energiát igényel.

(FOLYTATJUK)