Autóbuszra várva ősz elején

Talán ez volt az első olyan reggel a nyár végén, amikor vastag harmat lepte be a tájat, a felhők mögött maradt a nap, így valamivel később kezdett el világosodni, mint azelőtt.

Lajos egyedül sétált az autóbusz-megálló felé, figyelte a kiskertekben lévő virágok bezáródott szirmait. Érezte a virágillatot, amit a lágyan lengő szél vitt magával, jól érezhető volt, mert még nem indult be a forgalom, nem terjedt a levegőben a motorgáz. Minden reggel ezen az útszakaszon halad el, öt-hat perc alatt jut el az autóbusz-megállóba, ahol marad még kevés idő beszélgetni azokkal az emberekkel, akik mindennap ingáznak a városban lévő munkahelyeikre.

— Tíz éve sem közlekedett kevesebb autóbusz, mint most — számolgat egy idősebb férfi, aki több mint negyven éve ingázik —, igaz, abban az időben annyira zsúfoltak voltak, hogy a kellemetlenség minden formáját megtapasztaltuk. Sokszor elgondolkodom, hogyan ment végbe és hogyan folytatódik ma is a falvakon élő emberekben az átalakulás. A rendszerváltásig volt egy stabilitás, akár évekig alig volt észlelhető a változás. Minimális eltéréssel ki lehetett számítani, hogy hányan ingáztak városi munkahelyekre, hányan iskolákba, hányan bevásárolni vagy ügyintézés miatt. Manapság sokkal gyakoribbak a változások. Vannak, akik faluról városra, mások városról falura költöznek. Olyanok is vannak, akiknek városon is és falun is van házuk, ezek kettős életet élnek. Az ingázás és a közlekedés sem felmérhető. Egyre többen közlekednek saját járművekkel munkahelyre és máshova, de ugyanezeket az embereket látjuk autóbuszokon is utazni. Vagyis nem lehet ilyen téren konkrét felméréseket készíteni.

— Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni — szól közbe egy másik utas —, hogy mennyien dolgoznak külföldön, akik időnként hazajönnek. Olyanok is vannak, akik évekkel ezelőtt elmentek, de megtartják a házukat, a földjüket és egyebeket. Nem tudjuk, hogy ezek hozzánk tartoznak-e még, vagy már csak a statisztikákban szerepelnek.

A buszmegállóba érkezik a rendszeresen ingázó tanítónő is, aki egy városi iskolában tanít. Rajta jobban meglátszik, hogy megérkezett az ősz, mert vastagabban van öltözve, mint amennyire a szeptember eleji ősz megérkezésekor szükséges. Bevallja, hogy a telefonján tájékozódott az időjárásról, és sokkal hűvösebbre számított, de a jelek szerint délre már ismét megemelkedik a hőmérséklet, s cipelheti majd a fölöslegessé vált ruhadarabjait. Ő is bekapcsolódik az ingázásról szóló beszélgetésbe:

— Tegnap végeztem egy számítást — mondja —, mely szerint a településről és a szomszéd faluból ingázik annyi elemista diák, hogy ha azok itt járnának iskolába, nekem se kellene ingázni. Sok szülő azért járatja városi iskolába a gyerekét, mert az a meggyőződése, hogy ott jobb pedagógusok vannak. Én itt nem lennék jó pedagógus, de a városi iskolában jó vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy ha egy itteni diák az osztályomba kerülne, városon jó lennék-e.

Késik az autóbusz, pedig a diákok még nem utaznak. Mi lesz, ha elkezdődik az iskolai év, és a diákok elkezdik az ingázást? A tanítónő megmagyarázza, hogy az elmúlt években voltak iskolabuszok, reggel ezekkel utaztak a diákok, de délután már csak félig teltek meg, mert sok diák még csavargott egy kicsit, vagy különórákra mentek, később a munkásbuszokon volt zsúfoltság. Ha ez így lesz idén is, akkor jöhetnek majd az ajánlások, hogy milyen szabályokat kell betartani az autóbuszokon…

Lajos csak hallgatta a beszélgetést, közben a telefonját simogatta. Ő még mindig a korai ősszel foglalkozott, nézte az időjárás-jelentéseket meg a kormányrendeleteket. Megjelent a hírfolyamában, hogy drágulnak a fűtőanyagok. Erről jutott eszébe, hogy még nem szerezte be a tűzifát, de azt sem látta, hogy a szomszédai megtették volna, mindenki el volt foglalva a járvánnyal, a fertőzés megelőzésével. Hirtelen az jutott eszébe, hogy az lesz a megoldás, ha megvalósul a közel harminc éve minden választási kampányban megtett ígéret: végre kiépül a földgázhálózat.

Elek György