Anyanyelvünk helyzetéről az anyanyelv világnapján

Legrégibb nyelvemlékünk a több mint 800 éves Halotti beszéd és könyörgés. Mint nyelvtörténeti lelet, a tudós számára közömbös lehet a szöveg témája. A keresztény szellemiség azt mondja, jó, hogy az egy ilyen búcsúztató.

Sík Sándor Búcsú a szavaktól című verse soha nem volt annyira időszerű, mint itt és most. Valóban naponta búcsúzhatnánk egy-egy szavunktól, ha egyáltalán észrevennénk halálukat, ha számon tartanánk szavainkat. Nem azért halnak meg naponta szavaink, mert kiöregedtek, mert lerongyolódtak vagy betegek lettek. Szavaink nem halnának meg soha, ha valóban vigyáznánk rájuk, ha becsülnénk önmagunkat, ha komolyan vennénk, hogy mi vagyunk egyedül felelősek szavaink sorsáért. Magunk ellen vétünk, létünk gyökereire emeljük a közöny láthatatlan fejszéjét, amikor gyermekeinket idegen óvodába, idegen iskolába íratjuk, amikor kiírjuk őket az anyanyelvünkből. Ahogy gyermeket kitagadni, szülőt megtagadni bűn, úgy az anyanyelvet elhagyni is vétek. Nincs az a nagyobb szelet kenyér, ami jogot ad kiírni saját gyermekünket szüleink, nagyszüleink nyelvéből, mert nyelvünk kultúránk, tudásunk, hagyományaink hatalmas kincsestára és jövőnk, megmaradásunk bölcsője.

Mit tapasztalunk ma?

A magyar nyelven megtartott hittanóráról kiáramló gyermeksereg egymás között románul beszél. Mi történhetett? A kedves szülők már kiírták saját gyermeküket a magyar óvodából, iskolából. Kiírják saját gyermekeiket Nobel-díjasaink, nagyjaink, szentjeink kultúrájából. Az ilyen szülő úgy viselkedik édes gyermekével, mintha mostohája lenne, a gyermek pedig egy mostoha nyelv eltartottja. Hány esetben nem vásárol a megalkuvó magyar ember magyar nyelvű újságot. Jumurdzsák lesz így belőle… Helyes a sok nyelven való tájékozódás, de ne felejtsük el: egy családhoz, egy közösséghez, egy nemzethez tartozás nemcsak jogokkal, de kötelességekkel is jár. Kötelesség szavunk tartalma is kihalóban, mintha terhes lenne számunkra.

A nyelvvédelem jegyében megvásárolt újság, könyv, kultúra rólunk és hozzánk szól, lehetőséget kínál arra, hogy magunkról beszéljünk, hogy mi mondjuk ki, mi mondjuk meg, mi az, ami nekünk jó. Életfontosságú feladat. Mi tudjuk, nekünk mi fáj, az asszimiláló nem tudhatja, nem is akarja tudni, megmaradásunkhoz nekünk mi lenne jó. A magyar nyelv hivatalos használata, garantált megmaradása csak egy önrendelkező társadalmi berendezkedésű országban valósulhat meg, semmi esetre sem ott, ahol a többség rendelkezik nyelvünk sorsa fölött.

Korunk új műszaki csodái, a számítógép és hasonlók megjelenése új, idegen szavak befogadását teszi szükségessé, de csak addig, amíg ki nem alakítja nyelvünk a magyar megfelelőket. És megszületnek, mint ahogy évezred óta születnek új magyar szavaink.

A globalizálódás másik fenyegető réme a nyelvvesztés.

A számítógépnél maradva a magyar billentyűsor használata egyszerű műszaki beavatkozással megoldható, és máris kiiktattuk nyelvünk rongálásának egyik eszközét. Ez sürgős nyelvvédelmi feladat.

Romániában a magyar nyelv nem részesül államvédelmi előnyökben, mint a román nyelv. Idegen nyelvként, sok esetben megtűrtként kezelik. Mert hagyjuk, hogy kezeljék, mert avatatlan kezekre bízzuk édes anyanyelvünk sorsát. Észre sem vesszük, amikor lehull nevünkről az ékezet, amikor sem románul, sem magyarul nem beszélünk, úgy keverjük a két nyelv szavait, mint a kártyalapokat. Még a törvény adta lehetőségekkel is gyáván élünk, helyesebben nem élünk. Jogunk van Szatmárnémetiben is magyarul kiírt utcanevekre, de huszonnyolc év után sem sikerült a gyakorlatban megvalósítani jogainkat. Elfelejtettük, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen százezer magyar ember vonult utcára könyvvel és gyertyával a kezében az anyanyelvű oktatás teljes körű biztosítása céljából? Huszonnyolc év telt el azóta. Magyar nyelvű orvosi egyetemünk ma sincs, Szatmár megyében egyre fogy a magyar osztályok száma, a hivatalok többségében alig akad tisztviselő, aki magyar nyelven tudna, akarna szólni. Felháborodva és kétségbeesve olvasgatjuk a cég-, vállalat- és üzletneveket. Míg valamikor szellemesebbnél szellemesebb, kedvesebbnél kedvesebb magyar nyelvű elnevezések csalogatták a szemet, ma saját országában idegen nyelven szólnak a polgárhoz.

Kezdetben volt az ige, azaz a szó, és minden, ami lett, ami van, a szóból lett — értelmezzük a Szentírás üzenetét. Hatalmas erő a szó, s mi hatalmas erőről mondunk le, amikor kiírjuk magunkat szavainkból, amikor felelőtlenül kiírjuk gyermekeinket is. Tudomásul kell vennünk, hogy nyelvbírókkal állunk szemben, olyanokkal, akik önmagukat hatalmazzák fel e tisztségre, akik nem veszik tudomásul, hogy a többség által beszélt nyelv éppen olyan egyedi, éppen olyan érték, mint a legkevesebbek által beszélt nyelv. Amikor egy nyelv kihal, a világ egy darabja tűnik el.

Mondják, hogy a nyelv eszköz érzelmeink, gondolataink kifejezésére. A szóban benne van a lélek, amit a beszélő lehel bele (színművészek tudnak erről mesélni). A szónak lelke, történelmi háttere, hagyományüzenete van. Az anyanyelv emberi létünk alapvető megnyilvánulása, a világ megismerésének alapja, emberi igényünk kibontakozásának kovásza.

Csirák Csaba