Anyák napja — szokatlan megközelítésből

Sokszor azt gondolom, úgy érzem, hogy már mindent elmondtak, mindent leírtak a világon mindennel kapcsolatban, így az anyaságról is. Most mégis azt hiszem, szokatlan megközelítésből szólok az anyák napjához.

Azt szokták mondani, nincs új a Nap alatt, de amiről én szeretnék beszélni, azt még soha senkitől nem hallottam, nem olvastam!

Igazán megható, lelket melengető, néha szívbemarkoló, amikor anyák napja alkalmából mindenféle óvodai, iskolai, templomi és egyéb műsorokkal kedveskednek az anyáknak. Ha ilyenen részt veszek, persze én is mindig zsebkendőkkel felszerelkezve érkezem szemet törölni, orrot fújni, hiszen nagyon szépek tudnak lenni a versek, dalok, melyekkel a drága gyermekeket felkészítik. Három gyermekem van, kettő már felnőtt, a kisebbiknek tavaly még volt ilyen szerepe, melyen magam is elérzékenyültem. Igen, anya vagyok. Az anyaság eléggé bonyolult dolog. Anyává válni többféleképpen lehet.

A legszebb, amikor egy nő szerelmes, egyetlen vágya, hogy férjhez menjen az imádott férfihoz és gyermeket szüljön. A gyermek az ő vágya, jó esetben kettejüké, örömük, boldogságuk eredménye, forrása. Nos a gyermeknek a legkevésbé sem volt beleszólása abba, hogy világra jöjjön. Megálmodjuk, megteremtjük, idehozzuk ebbe a gyönyörű-kegyetlen világba és felneveljük. Mert mi akartuk. Ha már iderángattuk, kötelességünk táplálni, gondozni, nevelni, dédelgetni, szeretni, elindítani útján ebben a földi káoszban! Nem értem, mért is kellene neki hálásnak lennie mindazért, amit az anyja tesz érte?! Hiszen ez az anya leghőbb, legáhítottabb álma, ebből kifolyólag kötelessége: tudása és lehetősége szerinti legjobbat nyújtani gyermekének!

Nem, kedves anyák, ezért nincs jogunk hálát várni!

A másik eset, amikor a gyerek besikerül, de ha már itt van, hát felneveljük. Itt a gyerektől még kevésbé várhatunk hálát, bár titkoljuk, hogy nem akartuk, de mi nagyon jól tudjuk, hogyan került közénk, tehát megint csak a mi kötelességünk a legjobbat nyújtani neki.

Aztán van ugye, amikor az anya egyszerűen eldobja gyermekét. Erről most nem is szólnék.

A lényeg ama közhelyen van, miszerint senki sem kérte, hogy megszülessen! És ez így is van valóban! Senki sem kérte, kérhette! Tehát, amennyiben a gyermek nem a saját akaratából jön a világra — és ez nyilvánvaló! — úgy nem tartozik senkinek semmivel, annál inkább tartozik neki az, aki a világra hozta!

Tehát, tisztelt anyatársak, nem gyermekeink tartoznak nekünk, hanem mi nekik!!! Az állatok önzetlenül nevelik föl kölykeiket, melyekkel felnőtté válásuk után aztán megszűnik minden kapcsolat. Rendben, mi emberek vagyunk, úgymond civilizáltak, ebből tán az következik, hogy mi már nem lehetünk önzetlenek?!

De mi is a hála? Egy érzés. Szeretettel gondolni valakire! Amennyiben mi, kedves anyák, jól végeztük dolgunk, kötelességünk, áhított feladatunk, netán küldetésünk, úgy valószínűleg gyermekeink hálával gondolnak ránk. Ennek legszebb megnyilvánulása egy-egy mosoly, egy ölelés, egy-egy szál virág… de ennél többet várni számomra már visszatetsző dolog! Persze a hálának vannak anyagi megnyilvánulásai is, amit elfogadni már nem méltó egy anyához! Egyébként is, a hálát nem lehet illendő elvárni, csupán kiérdemelni lehet. Amennyiben megérdemeljük, jön magától, megkapjuk spontán, de elvárni, netán követelni megvetendő dolog, szerintem! Nos hát, kívánok minden anyának gyermekeiktől szívből jövő szeretetet… amennyiben megérdemlik.

Boldog anyák napját!

Mihályffy Júlia