Alulnézet

A lélektanászok a megmondói, hogy egy rendezett, tiszta, szép városban jóval nagyobb a befektetési kedv, több a munkahely, jobb a hangulat, a betegség kevesebb, az ingatlanok értéke pedig számottevően növekszik. Az erre érzéketlen mindenkori városgazdáinknak „hála” egy ilyen állapottól szürke és poros városunk olyan távol áll ma, mint Makó Jeruzsálemtől. A városszépítés ismeretlen fogalom mifelénk, hivatalosan soha és sehol el nem hangzik, bizonyára a városvezetők rövidke ismerettárában nem is szerepel. Így aztán egy szép, barátságos Szatmár képe csak távoli légvár, délibáb az idők messzi tengerén. Ma a határ felől érkezőt a város bejáratánál egy dickensi hangulatú nyomortanya fogadja, de a vonattal jövő sem jár sokkal jobban, mert a lerobbant állomástér is az elmúlást idézi. A város szürke, jellegtelen utcáin aztán kitámasztott vagy aláfolyosózott omló, rogyó házak erősítik meg az arra járóban a hitet, hogy itt az enyészet honol. Évek óta félkész, meztelen házak merednek városszerte az égnek, itt-ott hatalmas gödrök tátongnak, mint ahol nincs gazda, és megállt az idő. Az új időkben egyetlen szép, ízléses középület sem épült a városban, legyen az irodaház, művelődési központ, vagy akár sportlétesítmény, a régi szép épületek jó része pedig, törődés híján, lassan tönkremegy, hihetetlen, de ez utóbbiak még csak fel sincsenek leltározva mindmáig. Ami épült mégis, a Kerek-ház és az Aurora Szálló például, csak arra voltak valók, hogy a szép, magyar jellegű tér építészeti egységét megbontsák. Ezt a szállót a román értelmiség silónak (gabonaraktárnak) nevezi, és nem a szépségéért. Az új főtér aztán egy kész borzalom, szürke és rideg betonteknő, az ember csak átsiet rajta, nem jön, hogy megálljon. Az itt levő épületeket „betonhorror”-nak és „vizuális bűncselekmény”-nek minősítették, még ha volt is, aki védelmébe vette az ezeket építő „zseniális” céhtársat. Az illető úriember átgázolt a szatmáriakon, és városunkra erőltetett vidék-idegen rideg, Kárpátokon túli népi díszítőelemeket, hát az ilyen lelkületet a magyar nyelvben bizony nem a zseniális szóval jelölik. Sétálóutcája a városnak nincs, a Batthyány (Coposu) utca nem az, nincs egy hely, ahol az anya biztonságban elengedheti gyermeke kezét. Kultúrhely helyett a Kubikból fertő, a volt Sirály (Pescăruş) tóból pedig egy burjánzó vadon lett. A sok ígéret ellenére a Szamos továbbra is ki van rekesztve a város életéből, elvadult partjai, sekély vízálláskor pedig a sok kiálló fa, fém és betonmaradvány siralmas látványt nyújtanak, rekettyéseiben kullancsos juhok legelnek ott, ahol máskor az emberek pihentek. Elődeink hagyatéka, az egykor népszerű Kossuth-kert pusztul csendesen, az elöregedett fákat kivágják, a szemétre odaszokott varjakat gyilkosan hajkurásszák, más nem is történik ott, ennyi jár neki. Nyaranta a város porban fürdik, mert nincs egy ész, amely szabályozná a párkányoknál magasabb zöld- és földfelületeket, a port felfogni hivatott utcai lombok ellen pedig szervezett hadjárat folyik. A járdák hepehupásak, mint a szilágysági dombvidék, bokaficamítóak vagy akár -törők is, érdekes, hogy mennyire szeretik Szatmárt az ortopédusok. A város egyedüli megnyugtató helye már csak a régi főtér talán (nappal), még ha a külleme nem is a régi már, most is méltóságteljes, a parkja is szép, gyerekek, felnőttek is szeretik, elidőznek ott szívesen. Akartak már ide közigazgatási palotát, bizánci katedrálist és mélygarázst is építeni, de szerencsére eddig a jó szellem még mindig győzni tudott a gonosz, a rossz felett. A városvezetés, hadseregnyi tisztviselő élén is, képtelen Szatmár effajta gondjait is kezelni, a civilizált európaias városképet pedig főleg nem, minden energia és a város pénze is szertefoszlanak a napi apró-cseprő ügyekben. Súlyosbítja ezt a helyzetet, hogy a felelősek valamennyien csak eszköznek tekintik a várost, és senkinek se nem a szívügye. Nagy pénzekért sorozatosan készülnek az önámító városrendezési (PUG, PUZ), körúti és hídtervek, de a város megszépítését, vagy akár ízlésesre színezését (külön tudomány ez!) nem tervezi senki sem. Pedig csak abból a 2,3 millió lejes pénzkiesésből, amit a városvezetés „laza” pénzügyi fegyelme okozott, milyen sokat lehetett volna szépíteni a városon! Nagyobb pénzeket persze csak uniós pályázatok hozhatnának erre is, de ilyen fárasztó és nem is biztos sikerű megerőltetéseket nem kockáztat a vezetés. Tespednek inkább a bársonyszékek lankasztó kényelmében, várva, hogy mikor repül már a sült galamb, és mikor jönnek már a várva várt turisták. Így áll hát kis városunk a jelenben, sem az elmúlt 24 évben, sem most előrelépés nincs, nem történik semmi jó, és a vidéki port sem akarja lerázni senki sem. Patópáli szellem honol a városházán, mondhatni, román változatban most már. Semmilyen elképzelés nincs, jövőkép nincs, a választott vezetés arra az erkölcsi kötelességére, hogy a polgárok lakhatási és élhetési feltételeit állandóan javítsa, sorozatosan fittyet hány, így aztán biztosan tudhatjuk, mire számíthatunk. Sajnos, a szép városképet, tisztaságot, civilizáltságot a szatmáriak sem mind akarják, sok betelepedett ember él a városban, aki örül, hogy van aszfalt, van villanyfény, és van egy üveg sör, és „mai rău să nu fie” alapon másra nem is vágyik. Nagy baj lenne bizony, ha a városvezetésbe is kerülnének ilyenek. Volt egyszer egy párttitkár Tasnádon, aki egy betelepített hegyi faluban nőtt fel, suhanc koráig mezítláb dagasztva a sarat. Városvezetőként aztán semmit sem tett Tasnád fejlesztéséért, mert neki ahogy az volt, úgy is Kánaán volt. Csak nem nálunk is ez a dolgok nyitja? Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós