„A szülő boldogsága a gyerek boldogsága”

Egy olyan világban élünk, amikor mindenki a jólét felé hajt, mindenki arra törekszik, hogy életmódban, életstílusban, életformában haladja meg önmagát. A mai szülők közül nagyon sokaknak ahhoz, hogy elérjenek valamit az életükben, meg kellett küzdeniük, sokat kellett dolgozniuk, bizonyos dolgokról le kellett mondaniuk, ugyanakkor nagyon sok mindent fel kellett vállalniuk. Ezek a szülők most olyan életet akarnak teremteni gyerekeik számára, hogy nekik ne legyen szükséges megmászniuk azokat a létrafokokat, amelyeket ők megmásztak, hanem minden nehézség ellenére könnyen és gyorsan érjék el a legfelsőbb fokot. Nincs ebben semmi kivetnivaló, azt is mondhatjuk, nincs ebben semmi új, hiszen ugyanezt akarták azok a száz-kétszáz éve élt szülők is, akik több esetben érdekházasságba kényszerítették gyerekeiket azt remélve, hogy az anyagi jóléttel együtt jár a boldogság. A mai szülők is azt szeretnék megadni a gyerekeiknek, amit ők nem kaptak meg. Emiatt történnek olyan furaságok, hogy az anyuka vagy a nagymama viszi a gyerek iskolatáskáját, miután az iskola előtt kiszállnak az autóból, a gyerektől kérnek bocsánatot a szülők és a nagyszülők, ha valami miatt megsértődik, ha nem tetszik a gyereknek az otthon készült ebéd, akkor pizzát rendelnek stb. Ma már az sem megy ritkaságszámba, hogy éppen a szülők biztatják gyerekeiket, hogy vegyék kezükbe a vándorbotot, induljanak el a nagyvilágba, mert ott van ám az igazi élet.

Nincs abban semmi kivetnivaló, ha a szülők azt szeretnék, hogy a gyerekeiknek jobb életük legyen, hiszen a régi szlogent használva „a szülő boldogsága a gyerek boldogsága”. Azt viszont tudni kell, hogy a gyereket meg kell tanítani járni, de utána ő maga kell járjon, meg kell tanítani beszélni, de utána ő maga felel azért, amit kimond. A gyereket fel kell készíteni az életre, de az életet mindenkinek magának kell megélnie. Azt is meg lehet figyelni, hogy azok a szülők igyekeznek mindent készen adni a gyerekeiknek, akik nem igazán élnek mintaszerű életet, nem igazán példák, nem tudnak szellemi értékeket nyújtani, és azt hiszik, hogy a túlzott gondoskodással mindent pótolni lehet. Egy ideig igen, de ezeket a gyerekeket nem a szülő tanítja meg az önálló életre, hanem az utca, a bulvár, a minden irányból áradó kordivat, vagyis a sors. Ezek a gyerekek felnőttként vajon mit adnak majd a gyerekeiknek, hogy pótolják azokat a hiányosságokat, amelyeket nem kaptak meg, mert a túlzott gondoskodás miatt éppen azt nem tanították meg nekik, hogyan kell élni?