A Szamos-feeling
A kulturális folyóiratok világában Erdély-szerte talán egyedülálló, amire Szatmárnémetiben Elek György újságíró vállalkozott: olyan havilapot működtetni, ami a kultúra rendkívül sok területét (irodalom, oktatás, pszichológia, hely- és színháztörténet, vallás) fogja egybe. Mindezt egyelőre a klasszikus napi- és hetilapok formátumában, 16 oldalon, de a mai kor vizuális igényeinek megfelelően valósítja meg, a lapszámok viszont idővel felkerülnek a frissujsag.ro honlapra is, a Közösség rovatba. Különlegessége az is a lapnak, hogy Szatmár megyében élő vagy ide kötődő szerzők közölnek benne. Könnyen megy ez, mondhatnánk, hiszen csak a megyeközpont nagyon sok (Partiumban talán a legtöbb) magyar nyelvű intézménnyel rendelkezik: több ezres példányszámú napilap (a Szatmári Friss Újság), színházi társulat, tanítóképző főiskola (a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozata), három magyar tannyelvű középiskola (a Kölcsey, a katolikus Hám János és a református), számos magyar tagozatos általános iskola, jónéhány civil szervezet működik a városban, de Pataki Csaba személyében a lapot támogató Szatmár Megyei Tanács élén is magyar politikus tevékenykedik. Igen ám, de a különböző intézményekben dolgozó emberekkel valakinek tudnia kell tartani a kapcsolatot, tudnia kell megszólalásra, írásra bírni őket, Elek György pedig mindezt nagy lelkesedéssel teszi.
A 2019-ben útjára bocsájtott lap egy népes közösség szellemi életének lendületéről, ügybuzgalmáról tanúskodik, és egy szintén Szamosnak nevezett, 1869-es, többször újraindított kiadvány utódjaként jelentkezett. A változatos tematikájú írások közül jómagam két-három szövegtípust emelnék ki mint olyanokat, amelyek számomra különlegessé teszik ezt a lapot. Az egyik a pszichológiai témájú esszék és pszichológusokkal készített interjúk csoportja. Ezek jelenléte azért lehet fontos egy kulturális folyóiratban is, mert a lelkészek, orvosok, tanárok mellett nyilvánvalóan a pszichológusok azok, akik legközelebb állhatnak egy-egy közösség tagjaihoz, megoldást kínálhatnak frusztációkra, segíthetnek életutakat egyenesben tartani. Egy másik szövegcsoport az irodalmi szárnypróbák gazdag világa, aminek fenntartásában Fehér Imola tanárnőnek van kiemelkedő szerepe. A fentebb említett iskolák diáksága Fehér Imola és saját tanítóinak, tanárainak mentori tekintete alatt a Szamosbeli közléslehetőségek révén barátkozhat meg a szövegszerkesztés fortélyaival, keresheti stílusproblémák megoldási lehetőségeit, és tapasztalhatja meg, hogy az irodalom nemcsak önkifejezési eszköz, hanem egyfajta közösségi erő is, ami úgy hat, hogy az is nagyon számít, kit talál a szerző a szöveg túloldalán, azaz kik az olvasók. A közölt írások között vannak ugyan színvonal- és szemléletbeli különbségek, dehát a kultúrának melyik területe az, ahol nincsenek? „Eddig száznál több diákíró közölt a Szamosban, bátorságot kapva az írásra – értékeli Elek György az eddigi másfél év termését az idén megjelent Szamos plusz című kiadványban – Nem lesznek valamennyien írók és költők, de jó jel, hogy közülük többen már egyetemeken tanulnak tovább, vagy rangos kulturális intézményekben tevékenykednek.” Elek György szerint tehát a diákkori közlések a tehetség pallérozásán túl értelmiségi szerepekhez is szoktatják az ifjúságot. (Mindehhez óvatosan teszem hozzá, hogy szatmáriaknak és nemszatmáriaknak egyaránt az lenne jó, ha a fiatalok többsége az ország határain belül találná meg a maga szerepét.)
A leírtakat összegezve elmondható, hogy indulása óta a Szamos folyóirat körül olyan szellemi lendület alakult ki, ami a további sikeres folytatásra buzdíthatja Elek Györgyöt és a lap körül tevékenykedő szatmáriakat egyaránt. Nekünk, szilágyságiaknak pedig példaképpen szolgálhat több szempontból is.
