A saját világába zárt ember (IV.)

A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin mesepszichológus, Sopoian Renáta pszichológus, iskolai tanácsadó, Máthé Róbert pszichoterapeuta és Rappert-Vencz Gábor színművész. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs folytatva a kategorizálódás és a kategorizálás kérdéssorozatát elmondta, hogy a jezsuiták és a reformátusok mindennap a megkülönböztetés valamilyen formáját használják, és vizsgálják, mi az, ami a hasznunkra válik. Mindig kell egy önreflexió abban, hogy kategorizálunuk dolgokat: mi az, ami az üdvösségünkre szolgál, és mi az, ami a boldogulásunkat szolgálja? Sokszor egyfajta maszatolás van, hogy ez is belefér egy kicsit, és az is, véli Frigy, miközben ő úgy gondolja, hogy minden társadalom megbír egy bizonyos szintű devianciát. Akkor van baj, amikor egy szint elér egy kritikus tömeget, és utána szétesik. Minden törvény megbír bizonyos kritikus szinten surranópályán haladó embereket, de ez egy véges számú dolog. A mostani közösségi médiában nagyon könnyen felmutathatók azok az emberek, akik a surranópályán mennek. Ilyenek voltak máskor is, csak ez nem volt ennyire evidens a társadalomban.

A deviancia olyan magatartás, mely megszegi a közösség vagy társadalom nagy része által elfogadott normákat. Fogalma meglehetősen tág. A deviancia kifejezés a „deviatio” (latin: de=-ról/-ről, via,-ae (f)=út; „az útról való letérés”) szóból származik. Minden emberi csoport létezése különféle normákat követel, amelyekhez alkalmazkodhatnak a csoport tagjai. A legtöbb szabály nem is tűnik fel életünk során, mivel teljesen természetes számunkra. A normák betartatásával kapcsolatosan beszélhetünk negatív és pozitív, formális és informális szankcióról.

Dr. Tallian Cristian szerint az a baj, hogy kezd normalitássá válni a deviancia. A normalitás statisztikai fogalom, minél többen csinálnak valamit rosszul, annál nagyobb az esélye, hogy az a dolog előbb-utóbb elfogadottá váljon. Itt van a mai társadalom nagy problémája. A fiatalok azt látják, hogy aki lop és csal, az meggazdagszik és jól él. Nincs meg a háttérben, hogy van egy értékrend, amihez kapaszkodik, abban nőtt fel, azt tapasztalta otthon, az adja meg az élete gerincét, hogy erkölcsi szabályok szerint kell élni. Ez egy olyan csata, amiben vesztésre állunk jelenleg. Mi, akik ragaszkodnánk egy bizonyos értékrendhez, és próbálnánk átadni a gyermekeinknek, nem látjuk, hogy az még mennyire kivitelezhető, és mennyire tudjuk ellensúlyozni azt, amit a fiatalok nap mint nap látnak az életben.

Rappert-Vencz Gábor elmondta, hogy sokat gondolkodott azon, mit tanítson a gyerekének: tanítsa meg arra, hogy a szüleinek soha ne hazudjon, egy teljesen becsületes embert neveljen belőle, aki mindig nehézségekkel fog küzdeni? Nehéz megértetni a gyerekkel, hogy néha viselkedni kell, néha nem kell kimondani, amit gondol, mert az nem mindig hasznos, de elhallgatni se kell mindig, meg kell találni egyfajta egyensúlyt. Egymás közt sem mondunk ki mindent, mert vannak intimebb és vannak általános gondolataink. Mindenki fontosnak tartja a maga igazát. Éppen ezért nagy felelősség egy szülő részéről úgy befolyásolni a gyerekét, hogy ő maga találjon rá az egyensúlyra. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az én személyiségemen belül hol vagyok én, melyik az a mag, amelyik mindig én vagyok — mutatott rá a színművész.

Dr. Tallian Cristian kifejtette, hogy az önazonosság kérdéséhez tartozik, hogy én ki vagyok-e békülve önmagammal, és tudom-e, hogy ki vagyok én. El kell fogadjam önmagam. Sokan ezt sem teszik meg, mert nem néznek szembe önmagukkal. Nagyon fontos felismerni a saját tetteinket, kívülről nézni saját magamat, elgondolkodni azon, hogy az én tetteim mit váltanak ki a körülöttem lévő emberekből, és milyen hatással vannak az életükre.

Sopoian Renáta kitért a vakterület kérdéskörére. Vannak olyan területek, melyeket nem látunk, nem tudunk róluk. Felvetődik a kérdés: vagyunk-e eléggé kíváncsiak, akarjuk-e látni ezeket a területeket? A másik kérdés: ki az az ember az életünkben, aki reálisan rá tud világítani erre a vakterületre? Itt jön közbe újra a releváns másik, azaz hogy kitől fogadjuk el ennek a vakterületnek a megvilágosítását. Elősegíti-e a személyiségünk fejlődését az, hogy felismerjük ezt a vakterületet, vagy egy legyintéssel elintézzük, hogy jól van az úgy, elfogadjuk, hogy vannak ilyen részek is, és nem baj, ha vannak. Sopoian Renáta az általa elfogadott releváns másiktól elvárja, hogy ne gázoljon teljesen bele, és úgy világosítsa a vakterületeit, azt viszont elvárja, hogy figyelmeztesse, ha az a vakterület negatív hatással van a környezetére. A vakterületek sajnos léteznek, és nagyon fontos csökkenteni ezeknek a méretét, mutatott rá.

Bálint Katalinnak arra a kijelentésére reagálva, hogy a mesékben nincsenek kategorizálva a személyiségek, elmondta, hogy valóban nincsenek kategorizálva a személyiségek; a megoldások, melyeket a népmesékben megtalálunk, minden személyiségre érvényesek, minden személyiségtípus meg tudja találni bennük azt, amit ő majd később továbbvisz. Sopoian Renáta elmondta, hogy két gyereke van, és mind a kettő más temperamentumú. Nagyon jól látszik már bennük az, hogy melyik mesetípus tetszik az egyiknek, és melyik a másiknak. Szerinte az a jó mesélő, aki nem olvassa a mesét, hanem elmondja, a szemébe néz a mesehallgatónak. A pszichológus szerint kérdéses az is, hogy az a mese, amelyik konkrétan megadja a választ, hogy mi a megoldás, valójában jó-e a gyermeknek. Sopoian Renáta bevallotta, hogy a gyerekei nem élvezik azokat a meséket, melyek megadják a megoldásokat a problémákra, úgy érzik, hogy ezekből a mesékből hiányzik az ő személyiségük. Ugyanez a gond a kamaszokkal is. Ha a szülő megoldásokat ad, nem biztos, hogy a gyerek azt elfogadja. Ha mese formájában kapnak a gyerekek egy térképet, akkor meg fogják találni az utat a megoldások felé.

Rappert-Vencz Gábor ezt egy kicsit személyiségfüggőnek látta. Van, aki nem szereti, hogy jellemezzék, de van, aki elvárja azt. Rappertet a nagy fia mindig arra kérte, hogy egyenesen beszéljen, ne írja körül a dolgokat. A minél tömörebb kijelentésekre vágyott, hogy ne legyen szükség találgatásokra azok megértéséhez.

Bálint Kati a táltos paripát hozta fel példának. Amikor a mesékben megjelenik a táltos paripa, akkor egy olyan segítő van jelen, aki tudja az „utat”, ismeri a körülményeket, akinek a tanácsaira bátran rá lehet hagyatkozni. Mindemellett a mesehős sokszor nem teszi meg, amit tanácsként kap. A táltos paripa az ember belső erőközpontja, a Jung által meghatározott Selbst jelképe. Ha a saját lelkünket vizsgáljuk, nagyon fontos, hogy egy külső ember mutasson tükröt számunkra. Abban az esetben azonban, amikor az ember már az önmegvalósítás magas fokán van, akkor már tud úgy kommunikálni önmagával, hogy jó irányba tudjon haladni ezen az egyre feljebb ívelő úton.

Máthé Róbert azt látja, hogy a mesék nem annyira személyiségtípusokat kategorizálnak, mint élethelyzeteket. Vannak élethelyzettípusok, sorssémák. A népmesékben nagyon sok élethelyzettípus van. A személyiségétől függően kell átmenjen a mesehős bizonyos sorshelyzeteken, ott lehet találkozni megoldássémákkal és vívódássémákkal, amik beépülnek a személyiségbe.

Sopoian Renata azzal kapcsolatosan, hogy mit lehet megtanítani a gyerekeknek, kiemelte, hogy a gyerekek nem látják az érzelemhiányt. Többet kellene foglalkozni az érzelmekkel.

Rappert hozzátette, hogy az érzelemhiány nagyon jellemző a mai társadalomra. Aki ma kimutatja az érzelmeit, azt hülyének nézik. Az érzelmi gyengeség kihasználható.

Bálint Kati úgy gondolja, hogy a világot csak a szeretet tarthatná össze. Ma azonban sokak számára a szeretet csak a karácsonyi ünnepkör hangulatának a része. Az emberek csak nagyon kevés esetben érzik át a szeretet valódi rezgését. Nagyon ritka az a típusú átélés, amikor az emberek tudják, hogy a másiknak mi a jó, s emiatt úgy élnek, úgy alkotnak és úgy teremtenek, hogy csodákkal rakják ki a másik életterét.

Rappertnek az a meggyőződése, hogy ha az egyik fél erősödik, azáltal erősödik a másik is. Ha a szeretet gazdagabb, az erősíti a másik oldalt is. Sokkal nagyobb feladata van a mai világban annak, aki szeretetet próbál sugallni, mert nagyon erősek az ellenfelek is.

Bálint Kati kiemelte, hogy ha individuumként mindenki hozza a maga kis puha szeretetminőségét, akkor valamilyen szinten lehetőség van arra, hogy mi, emberek egyenként minőségivé alakítsuk a nagy egészet.

Sopoian Renáta arra a kérdésre, hogy milyen szempontok alapján csoportosulnak a fiatalok, azt válaszolta, hogy a fiataloknál szokás a klikkesedés; ezt általában az határozza meg, hogy ki az igazán erős személyiség a csapatban. Az erős személyiséghez csoportosulnak azok, akik valójában nem erős személyiségek. Két erős személyiség nem fér meg egy csapatban.

Rappert nagyon érdekesnek találja ezt az alá- és mellérendeltségi viszonyt, ami változhat. Egy csoportban lehet olyan, hogy valaki azért kerül hatalmi helyzetbe, mert ő jól teniszezik, de ha elmennek kosárlabdázni, ott valaki más lesz a példakép. Régebben voltak kultikus könyvek, amiket mindenki olvasott. Az ilyen típusú könyvek lassan kezdenek kiveszni, mert egyre kevesebben olvasnak. Ma már inkább koncertekre vonzzák egymást a fiatalok.

Máthé Róbert rávilágított: antropológiailag az az elmélet áll, hogy minden nagy technológiai fejlődés egy újabb szintre emelte az emberiséget. Minden technikai forradalom egy újabb gondolkodásbeli vagy érzelmi szintre viszi az embert. Nem biztos, hogy jobbra, de másra.

Rappert szerint beszélhetünk a fejlődésnek számtalan formájáról, de nem lehetünk meggyőződve arról, hogy az érzelem is fejlődik. Majd kérdéseket tett fel: milyen típusú fejlődésnek az eredménye az, hogy az emberek nem tudnak úgy érezni, mint régen? Érzelmileg, lelkileg, spirituálisan jobbak lettünk a fejlődés során? Vagy mások lettünk? Hol van a mesékben fellelhető igazságosság és jóság? Mi az általános értelemben vett jóság? Milyen az a jó cselekedet, mellyel jó hatással leszünk a környezetünkre?

Tallian úgy látja, hogy van igény a jóságra. Nem lehet azt mondani, hogy teljesen elvesztettük az érzelem és a jó iránti igényünket vagy szükségletünket. Ezt csak olyankor tapasztalja az ember, amikor bajban van. Olyankor érzi azt, hogy milyen jó lenne, ha valaki ott lenne mellette. A bajban az ember elkezdi visszakapni az emberi mivoltát, amúgy pedig a hétköznapokban mintha lenne egy zsibbadtság az emberekben, élik azt a monoton világot, amibe beleviszi őket az élet, nem veszik észre az emberi jóságnak a megnyilvánulását.

Máthé Róbert azt állítja, hogy a jóságot vagy az erkölcsiséget a pszichológia megpróbálja megmagyarázni egy serdülőkorúnak. Kimondja: ha jó vagy, annak ez az előnye; ha másokat bántasz, annak ez lesz a következménye. A spirituális vagy a transzcendens gondolkodás elhelyezi egy világrendbe. Nem ad rá magyarázatot, hanem van a világnak az Istentől megszabott rendje, amihez hozzátartozik egyfajta tiltás. A világvallások között van egy alapállás, és a jóságot áthelyezik a transzcendensbe. Nem azért kell jónak lenni, mert azért jár valami, hanem kell legyen az emberben egy belső igény a jóságra.

Rappert Kantot idézte, vagyis: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Gyakran használjuk a szép, az igaz és a jó szavakat, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szépség, az igazság és a jóság egy kicsit személyiségfüggő.

Tallian hangsúlyozta, hogy van egy alaphelyzet. Az alapigazságok megvannak a világ kezdete óta, ezekhez kellene visszanyúlni. Itt lenne a lényege a nevelésnek és a tanításnak. Azokat az alapértékeket kell megtanítani a mi gyerekeinknek, amelyek adnak egy szolid alapot. Nincs meg az az alap, amire rá lehet majd építeni a személyiséget. A személyiség alakulása egy hosszas építkezési folyamat, s ha nem jó az alap, nincs mire építeni. Kialakult egy olyan koncepciós vélemény, mely meg tudná határozni, hogy melyek az alapértékek. Ha ezeket tovább tudnánk vinni, akkor nem lenne gond a személyiségkérdéssel.

Máthé Róbert hozzátette: nem szabad megfeledkezni a sors és a szabad akarat kérdéséről, mert mindkettő meghatározza az életünket. Vannak olyan döntések, melyekre predesztinálva vagyunk. SZFÚ