A pótolhatatlan emberi kapcsolatok
Nem ő az egyetlen fiatal, aki ezt az életmódot szeretné választani, bár aligha van köztük olyan, aki tisztában van azzal, hogy mire vágyik, és ha valamilyen ok miatt — mert ma már bármi megtörténhet — valóra válna az álma, korszerű kifejezéssel élve megvalósítaná önmagát, nem garantált, hogy tudna mit kezdeni a helyzettel. Mert az ember — főként fiatalon — gyakran olyan dolgokra vágyik, melyeknek csak a szép oldalát mutatja meg a média, egy ideje pedig a közösségi oldalak.
Mónika a valóságtól egy kicsit távol, de azzal párhuzamosan érte el a harmincadik évét. Voltak és vannak barátai, házasságra viszont gondolni sem akart, mert azok véleményét vette figyelembe, akik azt hirdetik, hogy a női emancipáció nagy vívmánya a modern társadalomnak, a nők nem függnek a férfiaktól, nem kell alárendeljék magukat a férfiuralomnak, nem kell kiszolgálják a férfiakat. Az emancipált vagy az éppen emancipálódó példaképei és választott tanácsadói folyton sorolják, milyen előnyökkel jár az, ha egy nő független marad, mennyi plusz tevékenység alól felmenti magát azzal, hogy nem köti össze az életét egy férfival. Nem kell a férfi kedvében járjon, ételt készítsen számára, mossa a ruháit, elrakja utána a szanaszét hagyott dolgait, és hosszan lehetne sorolni, hogy mennyi kötelezettség alól felmenti magát.
Mónika a nagy celebek mintájára arra is talált módot, hogy ne maradjon egyedül. Egy különös fajtájú kutyát szerzett be magának, aki leköti, szórakoztatja, elfoglalja az ideje nagy részét, úgy tekint rá, mint egy igazi társra. Mert a kutya egy igazi társ. Naponta háromszor lemegy vele sétálni, néha megrángatja a pórázt, ezt hamar meg lehet szokni. Néha elszalad, ilyenkor egy kicsit bosszantó, mert utána kell futni, főként, ha bemegy a parkban a virágok közé, vagy a járókelőket zavarja meg a nyugalmukban — ezt el kell viselje bárki, hiszen barátkozik —, volt már rá példa, hogy berohant egy üzletbe — ez sem nagy baj, nem ártott senkinek-semminek —, nemrég pedig egy babakocsira próbált felkapaszkodni. Mónika számára nagyon kellemetlen volt, amikor az anyuka kikelt magából, pedig semmi sem történt, az állatok kíváncsiak. A kutyával jár megvásárolni a heti kutyaeledelt, amit a „kis kedvenc” a szobában fogyaszt el, így szokta meg, most már nehéz lenne változtatni rajta. Néha a fotelben ül, néha az ágyon, ha azt összekeni, Mónika azzal vigasztalja magát, hogy ugyanezt tenné egy gyerek is. Van egy-két rosszindulatú szomszéd, aki amiatt panaszkodik, hogy a kutyus nem mindig a legjobb pillanatban ugat, Mónika őket is azzal nyugtatja, hogy az állatot jobban kell szeretni annál, mintsem nem elfogadni annak a szokásait.
Mónika szülei — akik számára sohasem voltak minták és példaképek, mert ők családban gondolkoznak, Mónikának férjet és gyereket-gyerekeket álmodtak —, ha úgy adódik, felteszik a kérdést: mennyivel lenne több dolog egy férjjel és egy gyerekkel, mint egy kutyával? Mennyivel kell jobban kiszolgálni egy férjet, mint egy kutyát? Amennyiben Mónika számára a szülei lettek volna a minták, megtanulhatta volna, hogyan kell megosztani a házi munkát, hogyan kell annak a nagy részét közösen elvégezni. Nem ez történt, ő nem feleség és anya akart lenni, hanem celeb. Harmincéves koráig ez nem történt meg, ezután pedig pár alig van rá esély. A szülőkkel való kapcsolatból kinőtt, új kapcsolatok nem jöttek létre. A szülőktől kapott szeretetet visszautasította, más szeretetforrások nem fakadtak számára. A szeretet, amit a kutyától kapott, értéktelenné vált, mert egy idő után megjelent az emberi szeretet hiánya. Mert nagyon fontos az, hogy szeressük a természetet, az állatokat, legyen hobbink, de az emberi szeretetet, az emberi érintést, a hozzánk szóló szavakat semmi sem pótolja. Ahogy megy az idő előre, ezek egyre jobban érzékelhetők.
Elek György
