A Pannónia (Dacia) Szálló meg kell meneküljön!

A január 10-i számukban megdöbbenve olvastam a következőket a szállodával kapcsolatban: „Látszat-találkozó?”, „Megmenekül a Dacia?” — hát ez még kérdéses? „A Dacia sorsa kérdéses” — ezek aztán megnyugtató címecskék. Ezek megdöbbentő kérdések inkább! A cikkben közöltek többek között azt tartalmazzák, hogy az elhanyagolt épületet kell megmenteni — azt azért nem gondoltam volna, hogy az én szeretett városomban, még az én életemben ennek az épületnek — amely bizonyos értelemben jelképe is volt (de remélem még lesz is) Szatmárnémetinek — ez lesz a sorsa. Érthetetlen dolgok történnek, értékeinket, hisz ezek a mi kultúránk gyökerei, emlékei, mi kell megvédjük. Számomra érthetetlen, hogy nálam kompetensebb személyek nem nyilatkoznak, fáj ez, gondolom, minden jó szatmárinak, de bölcsebbek, úgy gondolják, itt már minden hiába.

A Pannóniánál maradva, azt írják, elhanyagolt az épület, 2006-ban érettségi találkozónk bankettjét tartottuk itt a kisteremben, jó hangulatban, nem egy elhanyagolt környezetben, természetesen 5-6 év alatt egy bezárt, fűtetlen, kitört ablakú épület elhanyagolódott, leromlott. Megérdemelte volna ez a szép épület, hogy jobban utána nézzenek az akkori vevőnek, utána pedig „ebek harmincadjára” került. Sajnos, én laikus vagyok ilyen dolgokban, de úgy gondolom egy ilyen szerződést nagyon megfontoltan, körültekintéssel kell megkötni, ami itt hiányzott. Amikor megindult a felújítás, jeleztük, hogy féltjük a szép Zsolnay-díszeket, mondták, minden eredeti módon lesz helyreállítva. Hát ez már akkor megkérdőjeleztetett, amikor a régi szatmáriak által Pannónia-átjárónak nevezett passzázs ilyen csúfosan átalakult. De ami most van, ezt nem gondoltuk. Az utolsó felújításnál is voltak gondok, a szép, magyaros, zöld levelű tulipánokat nem engedték eredeti színben felújítani. Most azonban már egyenesen jöhet a buldózer? Ez szégyen. A tulajdonossal mit kell még tárgyalni, neki köszönhető, hogy az épület teljesen tönkrement, ezek után menekül a felelősség elől, ha egyáltalán a szerződésnek van ilyen kitétele, árulja az épületet. Az okozott kárt le kell vonni, és akkor vajon mit ér a szegény Pannónia? Fájdalmas, hogy az ügy egyáltalán olyan emberek kezében van, akiknek ez nem szívügyük, legfeljebb szerintük rontja a városközpont képét, akiknek pedig ez fáj, elfásultak, vagy pedig szóhoz sem juthatnak. Reményünk azért lehet. Dr. Coica Dorel polgármester úr a választási kampány idején megszólított a városi parkban, és nagyobb szókinccsel ugyan arra kért, hogy szavazzak rá. Kérdeztem, fog-e ő a mi gondjainkkal is törődni? Hogyne, válaszolt, hisz vannak magyar családtagjai, átérzi a dolgokat. A Pannónia ügye itt most már szívügye kell legyen minden szatmárinak, hisz ez az épület szemet gyönyörködtető, minden szépet kedvelő lakos értéket lát benne. A polgármester úr megragadhatja az alkalmat, kezébe veheti az ügyet, hogy megmentse a Pannónia (Dacia) Szállót az enyészettől. Sajnos, akad még sok szép és elhanyagolt épület városunkban, lehet, ezek magánkézben vannak. Az egyházak például sikeresen restaurálják szép, de elhanyagolt állapotban visszakapott ingatlanaikat, gondolom megszépül nemsokára a Cecil épülete is, megmenekülhetett volna a Zsinagóga is, de az is ilyen csendes pusztulásnak lett kitéve, mint a Pannónia.

De most már ha kezemben a toll, leírom — lehet ismételten —„vigyázzunk kincseinkre,mert…”, vannak még kallódó kincseink és nagyon kell rájuk vigyázni, mert nem vagyunk már olyan bőviben értékeinknek! Nem épületekre gondolok, de színházi életünkben is nagyon érződik tehetséges színészeink hiánya — nevezetesen Nagy Csongorról és Rappert Gáborról van szó — minden színházszerető osztja ezt, hűségesek a városhoz, nem szerződtek máshova, érthetetlen, hogy nem játszhatnak.

És ha már kultúra — legyen szó irodalomról is. Van hál' Istennek városunknak sok neves író-költő szülötte, de most történetesen Gellért Sándort említeném. Az ő nevét viseli  a most 20. éve sikeresen megrendezett szavalóverseny. Versenyzők érkeznek hazánk sok-sok tájáról és a környező országokból, élvezet hallgatni 25-30 idős és fiatal versenyzőt, akik e rohanó világban e nemes célt szolgálják, de Gellért Sándornak egy verse sem hangzik el. Az én szerény véleményem szerint ezt az alkalmat kellene felhasználni, hogy veretes költeményei ilyen lelkes verskedvelő emberkéken keresztül jusson el a köztudatba. Mondják,hogy a Gellért Sándor versei nehezen szavalhatók, nem hiszem, de annyit meg lehetne tenni a jó ügy érdekében, hogy a versenyzők, mivel két napig itt együtt vannak, kézhez kapják egy szép költemény másolatát és együtt — ahogy Magyarországon Jordán Tamás színigazgató úr több száz fiatallal is szavaltatta már — elzengik a verset, ami a záróműsor méltó eseménye lehetne..

Remélem, gondolataim meghallgatásra találnak, és a nagyon sok dicséretes teljesítmény mellett, ami városunkban történik, ezek is megvalósulnak..

Soraim zárógondolatát Gellért Sándortól kölcsönözném, mégpedig elnézését kérném, hogy a TORNÁCKÜSZÖBÖN c. szép költeménye két utolsó versszakát egy kicsit átalakítva másolnám ide.

„Nem vagyok én gyáva,

nem is vagyok bátor,

nagy vihar jöttekor

bármi legyen bére,

valakinek állni kell a

tornác küszöbére."

Nagy Júlia, Szatmárnémeti