A művésznek állandóan keresnie kell a saját útját (II.)

— Az első köztéri szobrod a szatmárnémeti Kölcsey-szobor. Hogy kaptad meg ezt a munkát?

— Az egyetem elvégzése után hazakerültem, és a szatmárnémeti Kölcsey Kör felkérésére elkészítettem a Kölcsey-szobrot. Előbb az volt a kérés, hogy restauráljam a már meglévő, de összetört szobrot, ami a múzeumban darabjaiban volt. Azok a maradványok viszont felhasználhatatlanok voltak, így megmintáztam egy teljesen új szobrot, ami ott áll most is a Láncos-templom kertjében. Abban az időben sok munkával kerestek meg. Végiggondoltam, hogy ha belemegyek ebbe a játékba, akkor engem a figurális szobrászatból az életben nem szednek ki, mert elkötelezem magam, pedig az én kísérleteim egészen másról szóltak. Nagyon sok erdélyi szobrász jól csinálja ezt a műfajt. Én az anyaggal kísérletezem és dolgozom. Mondják, hogy a kőnek van akarata, szerintem a bronznak is van akarata, de lehet terelgetni, az a jó szobor, ami spontán jön létre.

— Mikor született meg a döntés, hogy áttelepedj Magyarországra?

— Nem akartam áttelepedni, jól éreztem magam a szülőföldemen. A feleségemmel, akivel már öt éve jó kapcsolatot ápoltam, úgy gondoltuk, hogy össze kellene házasodni. Közben jött egy úgynevezett forradalom, ami azt a tévhitet ébresztette bennünk, hogy hónapok alatt minden megoldódik, később pedig az EU mindent megold. Nem ez történt, és nem is ez fog történni. El kellett dönteni, hogy a feleségem jön ide, vagy én megyek oda. A feleségem Kecskeméten középiskolai tanár volt, nem biztos, hogy itt kapott volna egy olyan állást, így áttelepültem, de nem azt csináltam, amit az odakeveredettek szoktak általában. Nem kerestem fel minden ismerőst, hogy ajánljanak jó helyekre, még az állampolgárságot se kértem, csak három év múlva, amikor felhívták rá a figyelmemet.

— Az életutad és a művészi pályád jó irányba haladt. Ezt hogyan csináltad?

— Áttelepedésem után csalódtam, mert sokat tudtam Magyarországról, az ottani művészeti életről, Kecskeméten pedig működött már három nemzetközi stúdió (a nemzetközi kerámiastúdió, a nemzetközi rajzfilmstúdió és a nemzetközi tűzzománcstúdió). Én a nemzetközi tűzzománcstúdiótól kaptam egy ösztöndíjat. Az volt az elvárás, hogy kísérletezzek ki egy olyan önthető és zománcozható bronzot, ami létezett már az iparban, ez egy olyan összetételű bronz, aminek nagyon kicsi az óntartalma, ennélfogva nem zsugorodik és nem változik, és megáll rajta a zománc. Két hét alatt elvégeztem a feladatom, és egyszer csak nagyon feleslegesnek éreztem magam a stúdióban; a többiek nem éreztek feleslegesnek, én éreztem magam teljesen hülyén, hogy nem volt semmi dolgom. A legnagyobb problémám az volt, hogy visszaesésnek éreztem az ott uralkodó szemléletet és a művészetről kialakult felfogást. Kolozsváron volt szerencsém találkozni olyan nagyszerű tanárokkal, akik már rég túl voltak azokon a dolgokon, amelyek Magyarországon még nem léteztek. Akkor következett az, hogy volt egy pályázat — ezeken én nem szoktam részt venni —, Franciaországban létezik egy világhírű szimpozion, erre európai országokból hívnak meg embereket, én is pályázhatok. Elküldtem néhány fotót a korábbi munkáimról, nem fűztem hozzá nagy reményeket, de kiderült, hogy meghívtak, Magyarországról csak engem. Egy három hónapos, csodálatos szimpóziumon vettem részt Franciaországban. Poachiét-ban készíthettem egy 2,5 méteres köztéri szobrot. Fantasztikus, hogy mennyire adtak ott a művész szavára. Kijelöltek nekem egy teret, én mondtam, hogy nem ott mutatna jól, hanem egy másik helyen, d azt mondták, hogy akkor ott fogják elhelyezni. Ezzel a szoborral komoly sikerem volt, két rangos országos lap is írt rólam, önálló kiállítást ajánlottak fel, megvásárolták a munkáimat stb. Büszkén jöttem haza, úgy nézett ki, hogy folytatása következik, újabb meghívásokra számíthatok. Kecskeméten nem volt műtermem, Szatmárnémetiben a György Albert műtermében dolgozhattam volna, de abban az időszakban született meg a lányom és a fiam, és nekem a család fontosabb volt. Végül csak jól alakultak a dolgaim, Párizsban hamarabb volt egyéni kiállításom (egy nagyon neves galériában), mint Kecskeméten.

— Kolozsváron nem vállaltad el az oktatást, Kecskeméten viszont iskolát alapítottál. Ez mivel magyarázható?

— A szobrászattal párhuzamosan csináltam valami mást is, ami fontos. Rajzot tanítottam a városi rajzkörben, nagy sikerrel. Ez betöltött egy űrt az életemben. Mivel Kecskeméten nagyon alacsony szinten van a művészeti képzés, a fiatalok odajöttek tanulni, ott készítettem fel őket felvételire. Ennek volt köszönhető, hogy amikor felmerült egy önálló művészeti szakközépiskola felállítása, engem kértek fel annak megszervezésére, és hogy határozzam meg a tematikáját. Harminc éve jött létre Kecskeméten a művészeti szakközépiskola, aminek alapítója és harminc éve tanára vagyok. Az elején mindent tanítottam, még művészettörténetet is, aztán kibővült a tanári kar azokkal a tanárokkal, akiket én kértem fel, hogy tanítsanak ott. Zömében erdélyi tanárokat hívtam meg, mert azt szerettem volna, hogy az akkori marosvásárhelyi szemléletű művészeti iskolát működtessünk, ahol nagyon fontos szerep jut a rajznak. Ez nem volt így mindenütt Magyarországon, de ebben az iskolában ezt szerettük volna. Így került oda Bardócz Lajos, Dabó István, Szilágyi Varga Katalin és mások. Ez az iskola úgy felfejlődött, hogy a nagy múltú szegedi iskola alulmaradt az eredményekben. Az iskola ma is létezik, de sikerült elrontani, mert a hozzá nem értők mindig jobban tudják, mit hogyan kell csinálni. Bevezették a modulrendszerű képzést, ami azt jelenti, hogy a diák megtanul orrot rajzolni, majd szemet, fület, és abból lesz a portré. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Én azt akartam, hogy egy olyan szabadságot biztosítsunk a gyerekeknek, hogy felszínre tudják hozni a tehetségüket. Később rájöttek, hogy hibát követtek el, de nem lehet visszacsinálni, hiszen egymás után jöttek létre a művészeti iskolák, amiket nem profi művészek vezetnek.

— Többször beszéltél már arról, hogy a saját műtermedben szeretsz dolgozni, ott tudsz csak maradandót alkotni. Ezt mivel magyarázod?

— Nyolc alkalommal voltam Dániában, és vezettem egy bronzszobrász-tábort. Lehetőségem volt kiállításokat szervezni. Nem voltam soha egy táborjáró szobrász. Van, aki ott tud nagyot alakítani, mert az a behatárolt idő kihozza belőle az oroszlánt, én viszont szeretem a saját műhelyemet, a megszokott dolgokat, nem hiszek abban, hogy táborban jönnek létre a legjobb munkák, mert ott az emberek gyorsan akarnak hatásosat és nagyot alkotni, s közben valamelyik munkájuk karikatúráját csinálják meg. A bronzöntésben rejlő lehetőségeket az ember csak otthon tudja kiaknázni.

— Te hogy látod, milyen irányba halad a művészet?

— A művészet napjainkban olyan sokrétű, és olyan sokfajta irány van, hogy jobb, ha az ember nem figyel oda ezekre. Nagyobb valószínűséggel teheti a dolgát, ha azt a formaélményt, ami eredendően benne van, megpróbálja felszínre hozni. Akkor nagyobb esélye van arra, hogy valami eredetit hoz létre. Szomorú, amikor egy szobrot politikai célokra használnak fel. Szomorú, amikor a terek megtelnek olyan szobrokkal, amiket lehet, hogy egyik-másik polgármester akar, de a szakma nem ért vele egyet. A polgármester már rég nem lesz a polgármesteri székben, miközben a szobor még ott van. Nagyon meg kell gondolni, hogy milyen alkotás kerül köztérre. A művész nem bújhat a papír mögé, állandóan keresnie kell a saját útját. Az iskola arra volt jó, hogy az ember ráeszméljen arra, hogy mennyi mindent nem tud. Sok képzőművész úgy tartja, hogy nem kell tudni rajzolni vagy mintázni. Ez legyen az ő gondjuk! Ezt csak olyanoktól hallottam, akik maguk nem rendelkeznek ezzel a tudással. A kolozsvári iskola azért volt jó, mert keményen megtanította az alapokat, de azt is megkövetelte, hogy hallgatói megkeressék egyéni kifejezésmódjukat. A figurativitás a szobrászatnak mindig a központi kérdéséhez tartozott, ezen nevelkedni nem egy primitív gyakorlat, mert ez segít kialakítani a forma- és arányérzéket. Megtanítja figyelni az embert, és ez az arányrendszer akarva-akaratlan segít a továbbiakban az alkotó tevékenységben.

— Mit tartasz eddigi életed legnagyobb sikerének?

— Legnagyobb sikeremnek az életemben azt tartom, hogy nem feledtetek el, és amikor hazajövök, jókat tudunk beszélgetni, mindig ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Nagyon fogok örülni, ha sikerül elkészíteni a Ruha István-szobrot, mert ő valóban egy művész ember volt.

Elek György