A művésznek állandóan keresnie kell a saját útját (I.)
A 80-as évek elején az elszürkült életre és a kommunista diktatúrára reagáló groteszk, abszurd hangvételű tárgyszobrokat készített. 1991-ben Magyarországon, Kecskeméten telepedett le, s egy-egy évig a helyi Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely, majd a Nemzetközi Kerámia Stúdió munkatársa volt. 1993-tól a kecskeméti képzőművészeti szakközépiskola tagozatvezető tanára. 1994-ben saját bronzöntő műhelyt alakított ki. Az 1990-es években felállított köztéri szobrain a kolozsvári főiskolán uralkodó figurális tradíció és szigorú szerkesztés hatása érezhető. Fokozatosan jutott el az 1990-es évek végére szintetizáló, páncélokra emlékeztető kéregszobraihoz. Középméretű elvont plasztikáit kőből, vasból, de elsősorban bronzból készíti. Rendszeresen részt vesz nemzetközi alkotótáborokban, például: Poitiers (FR), GEYA Művészeti Stúdió (CH), Viborg (DK). 2012-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták munkásságát.
— Mindig szívesen emlékszel vissza a gyerekkorodra. Mi az, ami mélyen megmaradt benned?
— Kispeleskén születtem, egy kis zsákfaluban a magyar határtól háromszáz méterre. Édesanyám (született Molnár Margit) ott volt tanítónő negyven évig — lehet, hogy tovább is —, ott éltünk mi teljes harmóniában szüleimmel és két bátyámmal tízéves koromig, amikor Szatmárnémetibe költöztünk. Az első tíz évem olyan volt, mint a mesében, mert Kispeleske egy olyan falu, amilyen ma már nincs, és nem lesz soha többet. Nem volt mindig zsákfalu, de a határok megváltoztatása után zsákfaluvá vált. A falut majdnem átszelte két kis patak, ezeket az árvíz után átalakították, és lett belőlük kanális. Bátyáimmal és a családdal végeláthatatlan vakációkat éltünk meg, sokat horgásztam, és szerettem a természetet. Mindent megéltem, mindent megtanultam, amit a falu nyújtott. Már gyerekkoromban elkezdtem rajzolni, teljesen irányítás nélkül, ami nem is baj, hiszen a kedvemre mindig azt rajzoltam, amit akartam. Az volt a lényeg, hogy a mindenkori tanítói lakásban laktunk, ott volt két nagy osztályterem, ahova szabad bejárásom volt, s emiatt elmondhatom, hogy már kiskoromban volt műtermem. Emlékszem azokra a nagy fekete táblákra, amiket mindennap telerajzoltam. A leggyakrabban lovakat rajzoltam, minden lovat ismertem a faluból színéről, formájáról, méretéről, járásáról, hangjáról… Ezeket a rajzokat másnap mindig le kellett törölni. Engem nem zavart, hogy nem maradtak meg ezek az arcok, hiszen nem az örökkévalóságnak akartam dolgozni, hanem a pillanatnak.
— A hangulatos kis faluból bekerültél a város forgatagába. Hogyan sikerült beilleszkedni, megszokni az új környezetet?
— Szatmárnémetiben már egészen más hatások értek. A 10-es Számú Általános Iskolába jártam (most Rákóczi Ferenc Álatlános Iskola), akkor is sokat rajzoltam, az volt a nagy szerencsém, hogy délután jártunk iskolába, délelőtt pedig egyedül voltam otthon, azzal töltöttem az időt, hogy tanultam és rajzoltam. Muhi Sándor volt a rajztanárom, akkor került oda fiatal rajztanárként. Már az első órán lenyűgözte az egész társaságot. Fiatal volt, lendületes, és olyan rajzórákat tartott, amiket mindenki szeretett. Mindenkihez tudott úgy közeledni, hogy sikerként éljük meg a rajzórákat. Többen voltunk az osztályban, akiket ez a módszer elbűvölt, és elkezdtünk komolyan rajzolni. Muhi Sándor hamar felfedezte, hogy az én rajzaim szobrászrajzok. Még mielőtt ezt közölte velem, én már foglalkoztam a gondolattal, hogy szobrász leszek, Muhi Sándor felismerése megerősített ebben az elhatározásban. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a szobrászok jól rajzolnak. A szobrászok a rajznál mindig a 3D felé irányulnak, úgy rajzolnak, mintha az vázlat lenne egy szobor elkészítéséhez. Muhi Sándor azt tanácsolta, hogy szerezzek agyagot, és készítsek mintákat. Elmentem a Művészeti Iskolába Parádi Hajnalka tanárnőhöz, kaptam agyagot, hazavittem, és elkezdtem mintázni.
— Már kisgyerek korodban látszott, hogy milyen területre fogsz irányulni? Mikor született meg a döntés, hogy szobrász leszel?
— Nyolcadik osztályban dönteni kellett, hogy az Aurel Popp Művészeti Líceumba felvételizek vagy a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba. A művészeti líceum román nyelvű volt, úgy gondoltam, hogy az nekem túl nehéz lenne. A Kölcseyben tanultam matematika szakon, elég jó eredményeket értem el. Tizedik osztályban ismét döntés elé kerültem. A líceum második fokozatán már a művészeti líceumba felvételiztem. Szejke Vilmos volt a katedrafőnök, akit nem ismertem, csak a képeit, tudtam, hogy kiváló ember és szakember. Elmentem hozzá egy csomó rajzzal, és elmondtam, hogy felvételizni akarok. Azt mondta, hogy ezt nem tanácsolja, mert ott már vannak huszonnyolcan, akik tíz éve tanulnak, egy kívülről érkezőnek nem sok esélye van. Egyetértettem vele, úgy gondoltam, hogy maradok a Kölcseyben, de távozás előtt megkértem, hogy nézze meg a rajzaimat. Megnézegette, és azt mondta, hogy mégis menjek felvételizni. Elmentem és bejutottam. Nagyon szerettem a művészetibe járni, a román nyelvvel is megbirkóztam, nem volt különösebb gond. Volt olyan is, hogy az osztály fele bukásra állt románból, nekem pedig kilencesem volt. Nagyon jó tanáraim voltak, nagyon jó volt az osztály, melynek a fele képzőművész volt, a másik fele zenész. A szünetekben olyan dolgokról beszélgettünk, amik nekem a mai napig is fontosak, ugyanis nagyon jó analógiákat találok a zene és a képzőművészet között. Én nagyon felnézek a zenészekre.
— Érettségi után újabb megpróbáltatások értek. Többször felvételiztél sikeresen, de hely nélkül. Hogy viselted ezt a sok arcul ütést?
— Voltak olyan barátaim, ismerőseim, akik ötször-hatszor felvételiztek sikertelenül. Titokban azt gondoltam, ez velük megtörténhetett, de velem nem. Végül megtörtént. Kifogtam egy olyan periódust, amikor a kolozsvári egyetemen négyévente vettek fel négy diákot szobrászatra. 1979-ben felvételiztem először, és 1985-ben vettek fel. Gyakorlatilag már első alkalommal felvettek, de hely nélkül. Végül rendeződtek a dolgaim, öt éven át évfolyamelső voltam. Akkor én ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de később elgondolkodtam rajta, hogy nem rossz dolog öt éven át évfolyamelsőnek lenni egy olyan egyetemen, amire ötször nem jutottam be.
— Hogyan teltek az egyetemi évek?
— A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán olyan mestereim voltak, mint Gergely István, Korondi Jenő és Eugen Gocan. Az egyetem közben és után történtek még olyan dolgok, melyeknek tudtam örülni. Abban az időben voltak biennálék, egy egyetemi ciklus alatt kettőt foghatott ki az ember. Ezek egyetemista, illetve harmincöt év alatti fiatalok szobrászati kiállításai voltak. Én 1985-ben a bukaresti országos kisplasztikai kiállításon (Dalles Terem) első díjat és a zsűri különdíját kaptam; 1987-ben a marosvásárhelyi országos szobrászati kiállításon (Polivalent Terem) első díjat és az Arta folyóirat különdíját kaptam.
Az egyetem elvégzése után felajánlották, hogy maradjak a főiskolán tanársegédnek, ahonnan feljebb lehetett lépni magasabb beosztásokba. Kolosi Tibor barátommal az egyetem utolsó évében már az egyetem alkalmazásában voltunk. Viaszveszejtéses bronzöntéssel Szatmárnémetiben, György Albert műhelyében már az egyetemi éveim előtt foglalkoztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mennyire jelentős a szobrászatban. Hogy milyen messzire jutottunk el, csak akkor láttuk, amikor én eljutottam Magyarországra, György Albert pedig Svájcba, s azt tapasztaltuk, hogy mi előbbre járunk. A viaszveszejtéses öntés sokak számára csak egy technológia, de sokkal mélyebben van ennek az értelme. Ha belegondolunk az akkori szatmári szobrászati életbe, emlékeznünk kell Domokos Lehelre, van mivel büszkélkednünk. Amikor Domokos Lehelnek kiállítása volt a galériában, még nem volt megnyitva, de már fel voltak rakva a munkák, s én az ablakon át néztem, hetedikesen nagyon lenyűgözött, alig vártam, hogy közelről is megtekintsem. A kiállításmegnyitóra nem mehettem el, gyerekek nem mentek akkor ilyen eseményekre, de másnap elmentem, és harmadik-negyedik nap is. Az volt az érdekessége ennek a kiállításnak, hogy Domokos Lehel is és később György Albert is középméretű bronzszobrokat (negyven, ötven, hatvan centimétereseket) készített, ezek öntését az Unió gyárban végezték. A szakma ezt homoköntéses eljárásnak nevezi. Ezzel a módszerrel úgy lehet szobrokat kiönteni, hogy a két forma levehető. Ez a technológia mindkettőjüknek valamelyest meghatározta azt a formavilágot, amivel később is dolgoztak. Ez a módszer leegyszerűsítette a formákat; amikből ők építkezhettek, azok a kontrasztok, a fényes, a csiszolt, a roncsolt felületek kontrasztja. Ezek a munkák nem azért olyanok, mert úgy akarta a művész, hanem a technológia ezt engedte meg. Azért dolgoztuk mi ki a viaszvesztéses technológiát, mert amit viaszba meg lehet mintázni — legyen az akármilyen elágazó dolog —, azt egy az egyben át lehet tenni bronzba. A térnek nem csak két irányát lehet használni, hanem minden irányát. Sokat dolgoztunk ennek a technikának a kidolgozásán, s ezzel megváltozott a szobrászművészet.
Elek György
(folytatjuk)
