A másokhoz való viszonyulás

Vannak, akik megpróbálják megjátszani, hogy több bennük a pozitívum, mint ami a valóságban létezik, de az álarc alól akarva-akaratlanul kibújik a rejtett valóság. Pétert sokat foglalkoztatja az a gondolat, hogy miért próbálják álarcok mögé rejteni az emberek a negatív hatást keltő valóságot, miért nem az a céljuk, hogy a negatívumokat pozitívumokká változtassák. Néha önmagából indul ki, és kísérleteket tesz, hogy ne igyekezzen elrejteni azt, ami rossz, hanem a rosszat próbálja meg jóvá formálni. Lényegében ez lenne az ember egyik fontos feladata, hogy igyekezzen megszabadulni az örökölt, veleszületett vagy ragadványként megszerzett negatívumoktól, és a legjobb módon viszonyuljon azokhoz, akikkel együtt él.

A másokhoz való viszonyulás névjegy. Ezt a névjegyet hordozza magával minden ember. Olyan névjegy ez, amit nem kell felmutatni sohasem, mert messziről látszik, és könnyen olvasható. Magáról vall az, aki a legszűkebb környezetben megszólal, megtesz néhány lépést, ránéz valakire-valamire, megérint valamit-valakit, véleményt mond, vagy épp elhallgatja a véleményét, ha megfogja a kávés csészét, a vizes poharat, vagy bármit tesz, magáról árulkodik. A másokhoz való viszonyulás — a legszűkebb vagy a legtágabb körökben — egy retusálatlan fotó, ami mindent elárul arról, akit magán hordoz.

Péternek meggyőződése, hogy azzal növelheti emberi értékeit, ha tökéletesíti a másokhoz való viszonyulását. Minden mulasztás értékcsökkentő, a lemaradásokat pedig csak részben lehet pótolni, s a pótlás újabb lemaradással járhat, egy idő után pedig olyan nagy hátrány alakul ki, ahonnan lehetetlenné válik a felzárkózás. Péter sokáig azt hitte, hogy a távolságtartás megnehezíti a jó viszony ápolását, de nem ront azon. Ma már úgy látja, hogy ha két ember között hosszabb ideig szünetel a viszony ápolása, egy magára hagyott kerthez válik hasonlóvá, ami elburjánzik, és a gyom kiöli a hasznos növényeket.

Mindenki annyit ér, ahogy másokhoz viszonyul: szerelemből, barátságból, ismeretségből…; szülőként, gyerekként, családtagként… Ezerszínű, ezerhangú, ezermosolyú, ezerérintésű, ezerölelésű… viszonyulások fokozzák vagy csökkentik az értékeket, az egyéni és a közösségi értékeket, rajzolják, festik, írják a névjegyet. Pozitív vagy negatív irányba terelik a valóságot vagy a valótlanságot.
Péter nem érti, hogyan lehet, hogy a férfi és a nő elveszítette a másik iránti vonzalmát, viszonyról beszélnek, de nem festik, nem rajzolják, nem írják le, hogy mi kerülhet a névjegyre: szerelem, barátság vagy ismeretség…, vagy valami más, ami őrzi, erősíti a kötődést, a láthatatlan láncot. Péter nem érti, hogyan lehet — férfi és nő hogyan jut oda —, hogy nemcsak az érintést nem tudják elviselni, hanem a közelséget sem, az együttlét legalapvetőbb módját. Így annyit érnek, mint egy egymáshoz nem vezető út megszűnése után szembetűnő pusztaság.

Péter is úgy érzi, hogy vannak lemaradásai. Ezekben a lemaradásokban már nem érheti utol magát, de pótolhatja azzal, hogy akit csak lehet, megtanít a pozitív viszonyulásra. Egy olyan korban, olyan körülmények között kell tanítani, amikor válságban van az oktatás-nevelés. A férfi és a nő egymás iránti pozitív viszonyulásának első jelei között van annak az érési folyamatnak az eredménye, ami megszünteti a felelősségnek a másikra történő hárítását, és mind a két fél arra törekszik, hogy ő legyen az, aki megtalálja a megoldásokat. Mert minden helyzetben vannak megoldások. Minden helyzetből van kiút, aminek megtalálásához az egyetlen hasznos módszer a felismerés. Felismerni, hogy a másokhoz való viszonyulás nem mások miatt történik, hanem önmagunkért.

Elek György