A legcsicsásabb lakatlan ház

Nem szabad ordítani, nem szabad szemetelni, nem szabad egész hétvégén hangos zenét hallgatni. Gondoljanak csak bele! S tudom ám ezt még fokozni. Nem ildomos az autóval zöldövezeten és tilosban parkolni. Sőt, vannak olyan országok, ahol megkövetelik az útpadkával párhuzamos parkolást. Nem szokás a húst a tömbház udvarán sütögetni, és hangosan böfögve és magunk körül a szotyit szélrózsázva meccset nézni. Illik viszont tisztának lenni, normális társadalmi viselkedést magunkra venni, mintha második bőrünk lenne. Esküvőn és nyaraláskor nem felhalmozni a Csomolungmát a tányérunkra, és úgy összességében véve nem arra feltenni az életünket, hogy minden írott és íratlan szabályt áthágjunk, csak mert nekünk jogaink vannak. Na, s miután Európában ezek a dolgok normálisak a legtöbb közösségben, ide tévedő honfitársaink nyomoroncok egész nap szenvednek. Fizetnek a parkolásért, és nem gyorshajtanak a lízingelt Mercivel és Audival, mert nincsen haver, aki eltörli a büntetésüket. Nem szemetelnek, mert az nagyon sokba kerül. Várnak a sorunkra minden ügyintézésnél, nem a másik nyakában lihegve, mert ott megtanulták, hogy a vonal azt jelenti, hogy szíveskedj mögötte várni a sorodra. Igaz, más sem megy be a pereputtyal előttük, amíg sorban állnak. Megkérdezik a szomszédokat, mielőtt hatezer decibellel ordíttatott zenével szennyeznék a környezetet és telefüstölnék a frissen kimosott cuccokat szerte a vidéken, csak mert nekik muszáj valamit sütniük rácson hétvégén. Csoda-e, hogy amikor évente egyszer hazajönnek, akkor végre úgy érzik magukat, mint falusi kutya, amely kiszabadult a láncok szorításából? Hagyjuk őket, szegjenek szabályt, élvezzék kicsit az életet, mert hamarosan visszamennek rabigába, és gürcölnek tovább azért, hogy nekik legyen a legcsicsásabb lakatlan házuk a megyében.

Őri-Pákay Franciska