A közösen megszerzett életörömök

Mindezekért nem másokat tesz felelőssé — mint ahogy manapság szokták az emberek —, hanem beismeri, hogy a hiba benne van, éppen emiatt vívódik sokat, mert felismerte, hogy mindaz, amit eddig tett, nem volt minden esetben észszerű. 

Úgy érzi, ez az a kor, amire egy lány mindenképpen nővé kell hogy váljon, még akkor is, ha sokan azt tartják, hogy maximálisan ki kell tolni a gyerek-, majd az ifjúkort, ki kell használni ezeknek az életkoroknak a lehetőségeit, ki kell alakítani egy tudatos életformát… A huszonegyedik századi ember szeretne sokáig fiatal maradni, fiatalos életmódot folytatni, sokkal többet kihasználni a nem munkával töltött időből, és a munkahelyet is úgy megválasztani, hogy az életörömöt adjon, nem pedig szigort és kötelezettséget.

Szabina mindig ugyanarra vágyott, mint a kortársai. Húsz év felett már megpróbált koránál fiatalosabban viselkedni, akkor ezt természetes viselkedési formának szánta. Közeledve a harminchoz bizonyos esetekben észrevette, hogy éppen ezzel az erőltetett viselkedési formával, megnyilvánulással, szóhasználattal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem a valóság tükrében akar megmutatkozni. 

Gyermekkorban mindenkit elragad magával az álomvilág: egyeseket kisebb, másokat nagyobb mértékben. Szabina nem volt egy nagy álmodozó, nem próbálta meg gondolatban felépíteni a saját világát, inkább a környezetéből próbált meg példát meríteni. Ez nem rossz megoldás — állítják a szociológusok —, jobb ha egy fiatal olyan példát követ, akinek ha nem is teljes mértékben, de látható az életútja, megfigyelhető, hogy honnan hova vezet, mi az, ami abból vállalható, követésre méltó. 

Harminc felett az ember másképp keresi a helyét a világban, mint húszévesen. Jobb munkahelyről még lehet álmodozni — szerencse kell hozzá vagy tudás —, azt viszont nem kell határozottan remélni, hogy az újhoz nagyon könnyű alkalmazkodni. Az új mindig előttünk jár, s ahogy múlik felettünk az idő, inkább nézünk hátra, mint előre.

Szabina arra kíváncsi, mikor jön el az idő, amikor az ember mindenképpen össze kell kösse valakivel az életét. A legjobb válasz az, hogy nincs szabály, minden eset más, a szabályt mindig a közös sorsot vállaló felek dolgozzák ki, és addig tart a kapocs, amíg betartják a szabályokat. A közös sors akkor veszi kezdetét, amikor az álmok véget érnek, és minden a valóság tükrében történik. Egy jól kiépített párkapcsolatban megszűnik az a fajta vágy, hogy a másik fél milyen legyen. Ott már azzal kell élni, aki ott van. 

Mindkét fél a maga hibáival lép be egy kapcsolatba, s ezentúl ezeket nem hibaként, hanem tulajdonságként tartják számon. Ezeket a hibákat csak közös hozzáállással lehet kiküszöbölni.

Harminc felett az életörömök már nem adódnak maguktól, azokért tenni kell valamit. Azaz harminc felett is adódnak életörömök, de gyakran előfordul, hogy már vagy túljutottunk azokon, vagy elérhetetlennek tűnnek számunkra. Az életörömök abból adódnak, hogy a sorsukat összekötő felek mennyire tudják közössé és állandóvá tenni a hibáikat és az erényeiket, és mennyire tudnak eggyé kovácsolódni. Az „egy tányérból enni, egy pohárból inni” szokás erősíti a közös immunitást. A közös immunitás megtartó erő. Egy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról, hogy minden apró odafigyelés, minden érintés, minden szemvillanás egyedi. Az, ami kimarad, nem pótolható, hiánya elhalványítja az életörömöt, növeli a távolságtartást, hosszabb távon a szabályok figyelmen kívül hagyása oda vezet, hogy nem függ egyik fél a másiktól, az pedig életörömvesztés.
Szabina eddig tökéletes társra vágyott, de ma már tudja, hogy nincs ilyen, ő maga sem az, de a valóságban elhelyezhető határozottsággal bármilyen különbséget lehet közelíteni egymáshoz, és meg lehet tapasztalni, meg lehet élni, hogy mindig az a legtökéletesebb, ami van, és nem az, amiről álmodozunk.

Elek György