A jobb életért folyó harc

Egy ideje már az a divat járja, hogy külföldi egyetemre kell bejuttatni a gyereket, mert oda jár a kolléga és sok más ismerős gyereke is.
A világjárvány az oktatásban is megtette a maga káros hatásait. A legtöbb oktatási intézményben a legalacsonyabb szinttől (óvoda) a legmagasabb szintig (egyetem) bevezették az online oktatást, így azok is otthon tanulnak, akiknek az egyeteme több száz kilométerre van valamelyik nagyvárosban. Hogy milyen szinten történik az online oktatás, arról sokat lehetne vitatkozni, azok tudják igazán, akiknek egyetemista gyerekeik vannak — vagy még azok sem —, mert ahogy telik az idő, ahogy lehetőségünk van elmélyülni a járványhelyzetben kialakult dolgok apró titkaiban, kezdjük megérteni, hogy bár eddig sem haladtunk jó irányba, de most már az irányt is elveszítettük. Az elmúlt harminc év során örökös téma az oktatás-nevelés, folytonos kísérletezés történik annak megreformálására, és minden eddigi kísérlet sikertelennek bizonyult. A „normálisnak” nevezett időszakban is rendszeresen különórákra jártak azok a diákok, akik komolyan vették a tanulást, most pedig úgy-ahogy online órákon vesznek részt az oktatásban olyan szakokon — a felsőoktatásban is —, ahol nagyon fontos a gyakorlat. Egyébként nincs olyan terület, ahol nem fontos a személyes jelenlét, a diák-tanár kapcsolat. 

Naponta szó esik arról, hogy nagyon sok olyan település van, ahol nincs internet, nincsenek meg az online oktatáshoz szükséges feltételek, keveset beszélnek viszont arról, hogy hány olyan pedagógus van, aki természeténél, adottságánál, képességénél fogva alkalmatlan az online oktatásban való részvételre. Egyik pedagógus ismerősömmel beszélgettem, aki mindig arra volt büszke, hogy milyen jól megvan ő az okostelefon nélkül, nincs a házában semmilyen „kütyü”, csak a televízió, amit ritkán néz. Elsőként arra voltam kíváncsi, hogy honnan tájékozódik, hiszen egy pedagógusnak mégis illene tudnia egy-két dolgot a körülötte és a tőle távolabbra lévő világról, hiszen a diák kérdez, és az tagadhatatlan, hogy a diákok többsége eléggé tájékozott. Ismerősömet nem igazán hozta zavarba, hogy ő nem tart lépést a korral, egy-két klasszikus példát hozott fel, például azt, hogy valaha egy faluban csak egy tanító volt, a diákok pedig egy osztályba jártak, mégis nevelkedtek ott nagyok, akikről ma is tanulnak az iskolákban. 

Azzal indítottam, hogy minden ember a jobb életért küzd. Érdemes elgondolkozni, vagy akár szakemberek által tanulmányozni, milyen módon történik napjainkban a jobb életért való küzdelem. Annyit leszögezhetünk, hogy már azok számára sem biztosítottak a tanuláshoz való lehetőségek és feltételek, akik valóban akarnak tanulni. Azok, akik a jobb feltételek és lehetőségek reményében mentek el külföldre, kezdenek rájönni, hogy nem azzal találkoznak, amire számítottak, kezdenek elbizonytalanodni, és számtalan megválaszolatlan kérdés merül fel bennük. Sokan panaszkodnak, hogy dolgoznának, de nem kapnak olyan munkát, ami egy jobb életet biztosít számukra. Egy részük elmegy külföldre, ahol elég sokan embertelen körülmények között, de jobban keresnek, mint itthon, de kevesen dicsekszenek azzal, hogy jobban élnek. 
Elmondhatjuk, hogy a jobb életért való küzdelem zsákutcába jutott. Azt hisszük, mindent szabad — ez valóban így van —, képesek vagyunk, de nem vagyunk hajlandók belátni, hogy ez az út nem vezet sehova. Mindenki szeretne már túl lenni a világjárványon, de a túljutáshoz szükséges lemondásokat kevesen vállalják. Pedig egyelőre nincs más megoldás. Mindenki ki szeretne jutni az egy helyben topogás zsákutcájából úgy, hogy ne kelljen visszamenni az utca elejére, ahol el van helyezve a helyes irányt jelző tábla.