A „Hajnalok hasadása” és a Zafír-tó rejtélye

Amikor különleges természeti képződményről, színét változtató tóról olvasunk, egyszerre fog el a kétely és a kíváncsiság. Létezik-e, vagy csak fantazmagória? Van valós alapja, vagy csak turistacsalogató reklámfogás?

„Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.” Bársony István

Felemás érzésekkel indultunk útnak Szatmárnémetiből Felsőbánya felé. Ez a Máramaros megyében, a várostól mintegy három kilométerre fekvő különleges tó igencsak felkeltette az érdeklődésünket. Mivel több forrásból is úgy értesültünk, hogy Európa egyetlen színét változtató tava, azt reméltük, hogy jól kiépített út és jelzőtáblák fogják majd mutatni a hozzá vezető utat, de tévedtünk.

Elhagyva a város forgatagát a római katolikus Nagyboldogasszony-templom után tértünk le az egykori bányászok lakóhelyei közé vezető szűk és meredeken emelkedő utcára. A kanyargós útszakaszon egészen az erdő széléig lehet eljutni autóval, innen már csak gyalogosan lehet megközelíteni a tavat. A letérő elején egy aprócska tábla, majd egy kanyarban felbukkanó nyíl és az erdő szélén egy felirat — mindössze ennyi a híres Kék-tóhoz vezető irányjelzés. Szomorú tény, hogy volt térképpel ellátott, a tó keletkezését, valamint a környék növény- és állatvilágát is ismertető információs tábla, de vandálok rövid időn belül összetörték. Maradtak a fákra festett turistajelzések, a látogatók és a vízmosás által kitaposott ösvény. A több irányba is elágazó út csak sejteti a helyes irányt. Néhol kimosott éles kövek, kifordult gyökerek, szakaszokban lépcsőre utaló nyomok visznek fel a Bánya-hegy oldalába.

Maga a tó egy kráterszerű mélyedésben, a hegy délnyugati részén, alig fél hektáros területen, 530 méterrel a tengerszint felett található. Keletkezését a régi bánya tárnái 1920-ban történt beomlásának köszönhetjük. Természetes vízgyűjtő, mely majdnem kör alakú, átmérője 40–50 méter, míg legnagyobb mélysége 4 méter, bár a helyiek sokkal többre becsülik a bányaomlás miatt. 1977-ben természetvédelmi területnek nyilvánították, hidrológiai és geológiai rezervátum is egyben. A tó vize valóban változtatja a színét, ami kémiai reakciókkal magyarázható. A varázslat nyitja, hogy a tavaszi és nyári napsütésben a sugarak bizonyos szögből visszaverődnek a víz alatti kőzeteken, így a felszínen élénktől smaragdárnyalatig zöldnek látható. Késő ősszel, mikor a falevelek beleesnek, illetve kora télen, még fagyás előtt zafíros árnyalatban, inkább kéknek látszik. A kőzetből kimosódott vas- és rézrészecskék előidézik a melanterit és a kékkő keletkezését, ennek köszönhető a színvarázs. Viszont a tó látogatottsága miatt a zavartalan felszínt megtekinteni, nos, ez számít igazi csodának. Magas pH-tartalma miatt a vízben nem élnek halak, sem békák. Kénsavat is tartalmaz, de az emberi szervezetre nem veszélyes, így akár fürdőzni is lehet a tóban.

A tó körül barátságos pihenők vannak kialakítva, lehetőséget nyújtva a piknikre civilizált körülmények között. Több oldalon is le lehet menni a víz partjára, kiépített lépcső is vezet hozzá, így ez nem jelenthet kihívást az idősebb generációnak sem. A tó környéke különleges fenyőfákban gazdag, a táj minden évszakban más-más arcát mutatja meg. A természet ébredésétől, amikor minden zöldülni kezd, a dús mohapárnákon át az első virágok megjelenéséig, a hatalmas levélkoronáktól a tarka gombák előbújásáig, a forró napsütésben pont úgy, ahogyan a ropogó hó takarásában, mindig érdekes, megunhatatlan látványt nyújt.

A tó feletti úton haladva eljutunk néhány épület romjáig, és láthatjuk a régi bányarendszer még megmaradt légaknáinak, szellőzőinek a maradványait. Aki szeretné felfedezni a vidéket, ösvényeken át, áfonyabokrok kíséretében, néhol elég meredek szakaszokon, de bejárhatja a Bánya-hegy tetejét.

Csodálatos körpanoráma tárul elé, hiszen kilátás nyílik a Kakastaréjra, a régi bányatelepre, az Ignis- vagy Rozsáj-tetőre, a mogosai Fekete-hegyre, míg a nyugati oldalon Nagybányára s a dombok mögül előbújó hatalmas vegyi kombinát kéményére, illetve a hegy lábánál elterülő Felsőbányára is.

De a vidék tartogat meglepetést azok számára is, akik csak a tó környékén szeretnének sétálni.

A hegy nyugati lejtőjén, egy peremhez hasonló úton haladva, alig néhány száz méterre a Kék-tótól eljutunk a magyar fordításban csak „Hajnalok hasadásának” nevezett repedéshez, vagy ahogyan a helyiek ismerik, a szakadékhoz. Ez a kanyonszerű mélyedés egy látványos bányászati munkálat eredménye, közel a hegy tetejétől lefelé, több száz méteren át. Viszont semmi sem figyelmeztet rá, az útnak a szakadék szélén hirtelen vége szakad. Fokozott figyelem szükséges; ha családdal teszünk kirándulást ezen a részen, mindenképpen fogjuk végig a gyermekek kezét.

A szakadék előtt egy mélyedés látható, mely az elágazásig járható, majd két kézzel vájt nyúlvány folytatásban elkeskenyedik. A rövid szakaszon is érzékelhető a nagy hőmérséklet-különbség, beszivárog a talajvíz, és sötét van. Az itt alkalmazott bányászati technikák egyedülállónak számítottak a máramarosi bányászatban.

A repedés a hegy pereméről nézve végtelennek tűnik, nem látni az alját. A magas (10 méterre becsült) kopasz és meredek falon jól látható a fémes és fekete elszíneződés. Egykor egy ásványokban gazdag része volt a hegynek, amit megpróbáltak a legvégsőkig kiaknázni, de mindez mára már csupán történelem.

Megfelelő távolságból és magasságból nézve láthatjuk, hogy ez a szakadék csak a hegyoldal egy kis része, bármilyen végtelennek is látszik közelről, az összképben csak egy repedés.

Bámulatba ejtő, hogy a természet egy ilyen kicsinek számító területen is milyen koncentráltan bővelkedik látnivalókban. Nem ez volt az első látogatásunk, mégis alig várjuk már, hogy engedjen a tél szorítása, és újra színeket kapjon a táj, mert akkor biztosan visszatérünk mi is.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt