A gyöngyhajú lánytól a fekete pillangóig

Az egyik este azzal telt, hogy néztük a táncdalfesztivál döntőjét, amikor az Omega együttes a Kiabálj, énekelj! című dalával lázadt, a fesztivált az Illés együttes ugyancsak lázadó-lázító üzeneteket hordozó, Amikor én még kis srác voltam című dala nyerte. A lázadás-lázítás szele rég benne volt már a levegőben, az 1956-ban kilobbant láng lelankadt ugyan, de a parazsak még ott lappangtak. A táncdalfesztivál dalai még hallhatók voltak a rádióban, a televízióban, amikor másnap éjjel arra ébredtünk, hogy szovjet repülőgépek szállnak Csehszlovákia felé.

Hosszú éveknek, évtizedeknek kellett eltelniük, amíg megértettem, hogy mi is történt azon a tátkertvárosi éjszakán. Én „Akkor még bámultam a felnőtteket…”, az életnek csak a jó oldalát láttam, az volt a jó, ami megadatott, és hittem abban, hogy az álmok valóra válnak, hogy eljön „a gyöngyhajú lány”, nem csupán mint jelkép, hanem a mindennapok küzdelmeiben is.

Az 1960-as években a rockzene volt a kommunista rendszer elleni lázadás leggyakoribb, a legszélesebb körökhöz szóló kifejezési módja. Ebben az időszakban egy olyan nemzedék szólalt meg, melynek életérzése ma sem idegen nagyon sok ember számára. Nem véletlen, hogy az utóbbi harminc-negyven évben nagyon sok könnyűzenei stílus jelent meg, nagyon sok szólista és együttes jelentkezett, de a hatalmas kocerttermek és stadionok még mindig az Omega, a Locomotiv GT, az Illés stb. koncertjein teltek meg.

Elérkezett az az idő, amikor az 1960–70-es évek sztárjai jóval túl vannak már a hetvenedik évükön, szellemi örökségük az utókorra marad. A „gyöngyhajú lány” dallamain nevelkedett egykori fiatalok már a „fekete pillangó” szenvedésein is túl vannak. A „fagyos lett a szívem, kemény, mint a kő” állapot nagyon sok változás során alakult ki, sok embernek jut eszébe a „menekülj, amíg nem késő”. A sokat álmodott Nyugat kitárt karja útvesztőnek bizonyult nagyon sok ember számára, nagyon sokan repkednek fekete pillangóként, és keresik a maguk útját, azt remélve, hogy „akik sokáig bámulták a felnőtteket”, a maguk felnőttkorában elérik a céljaikat. Nagyon megváltozott az embereknek a célokkal kapcsolatos megítélése. Vannak, akik még mindig várják a gyöngyhajú lányt, és kergetik a fekete pillangót, vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a kort már túlhaladtuk, és Ákossal énekelik együtt: „Apa, látod, mivé tesszük a világot…” Mivé tesszük ezt az új világot, melynek tagjai között ott vannak azok, akiknek a szülei egykor még azt énekelték: „Akkor még bámultam a felnőtteket,/ azt hittem, jó lesz, majd ha egyszer én is nagy leszek.”

Az egykori lázadó nagy generáció utódainak most ugyanúgy kell lázadni, mint szüleiknek, nagyszüleiknek, mert sokat ment előre a világ, de az élet nagy problémáival minden korosztálynak meg kell küzdeni.

Elek György