300 éve szabad királyi város Szatmárnémeti

Háromszáz éve került sor az ünnepélyes formában, pergamenre írt, és a királyi függő pecséttel megerősített kiváltságlevél kiállítására. Az oklevél eredeti példányát a Szatmár Megyei Múzeumban őrzik. Ennek történetéről dr. Szőcs Péter Leventét kérdeztük.

Szatmár és Németi két külön város volt alapításuktól fogva a Rákóczi-szabadságharc lezárultáig — tájékoztat dr. Szőcs Péter Levente történész, a Szatmár Megyei Múzeum aligazgatója. Csak egy Szamos-ág választotta el egymástól, ami mára már kiszáradt és beépült, így ikervárosként osztozkodtak jóban-rosszban a történelem során. Mindkét város már jelentős királyi kiváltságokat élvezett a kezdetektől: Németi 1230-tól, Szatmár 1264-től, amelyeket többször megújítottak és bővítettek. A török pusztítások és elhúzódó végvári harcok idején, de leginkább az itt felépült vár védelmi szükségletei miatt háttérbe szorult a polgári közösség fejlődése. A legnagyobb csapást a Rákóczi-szabadságharc során szenvedte el a város: előbb Németit, majd Szatmárt gyújtották fel, mégpedig úgy, hogy a polgároknak Szatmárhegyre kellett menekülniük — magyarázta Szőcs, emlékeztetve arra, hogy a kuruc szabadságharc vége megérlelte a sokat szenvedett két város polgáraiban az elhatározást, hogy régi kiváltságaik alapján a szabad királyi városi rangért folyamodjanak, amely mindenekelőtt teljes belső önigazgatást, valamint a város határain belül a szedett királyi jövedelmeknek a saját kezelését jelentette. „A szabad királyi városok egy összegben adóztak a koronának, minden más megyei vagy egyéb kormányzati hatóság közreműködése nélkül. A gazdasági előnyökön túl, amik a tulajdonképpeni városi fejlődés zálogai, több politikai vagy reprezentációs elem is társult a szabad királyi városi joghoz, mint például részvétel az országgyűléseken és az önálló címerhasználat” — mutatott rá.

Szőcs Péter kiemelte: a két város polgárai, bár a kuruc háborúktól és a pestistől meggyötörve igencsak nehéz helyzetben voltak, de felismerték a kellő pillanatot a rangemelés kérésére: a király is érdekelt volt a béke konszolidálásában, ugyanakkor nem volt utolsó szempont az üres kincstár számára a rang adományozásából és az adók megváltásából beszedhető díj sem. A két város pontosan azért határozta el, hogy egyesül, mert e tetemes díjak lerovására csak együtt volt esély. Így előbb 1712-ben a két város kimondta az egyesülésüket, ami 1713. január első napjaiban lépett érvénybe a közös bíró és tanácsosi testületek: szenátorok és külső tanácsok hivatalba lépésével. Az egyesülést és a szabad királyi rangot el kellett ismertetni a királyi kancellárival, ahol megállapították — pontosabban kialkudták — a megváltás és a rangemelés díját. Itt bizony nem egyszer kellett — ahogy a korabeli számadásokban szerepel — „kenni a kocsi kerekét”, azaz bizony meg kellett kenni a hivatalnokokat, de még a főbb tisztviselőket is. Végül a megállapodás rögzítette az összeget és a lerovás módját, majd a (pestis miatt többször elnapolt) pozsonyi országgyűlés 1715-ben törvénybe cikkelyezte a szabad királyi rangot. Mindez azonban a díj lerovása és az ezután kiállítandó királyi oklevél nélkül mit sem ért. A megváltás díját 1721-re sikerült törleszteni, és ekkor — éppen 300 éve — került sor az ünnepélyes formában, pergamenre írt, és a királyi függő pecséttel megerősített kiváltságlevél kiállítására. Az oklevél eredeti példányát a Szatmár Megyei Múzeumban őrzik.

A latin szöveg magyar változatát közöljük

Mi III. Károly, Isten kegyelméből a rómaiak császára, Németország, Spanyolország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavonia királya stb. Emlékezetül adjuk e levelünk rendjével mindazoknak, a kiket illet, hogy kegyesen és igazán megfontolván azt, hogy hasznuk van abból a királyoknak és fejedelmeknek, ha alattvalóikat egy városba, a polgárok közösségébe gyűjthetik; hogy azok együtt mennyi erőnek s gazdagságnak lesznek forrásává, mely mind az államot gyarapítja; hogy mennyire fejlődik a kereskedelem és a közjólét; hogy mily jó e polgárokat régi szokásaikban és szabadságaikban megtartani: könnyen ráállottunk tehát, hogy azok szaporításához és gyarapításához kegyelmes tetszésünkkel hozzájáruljunk. Mert a régi bölcsek szerint a városok hozzák egymással közelebbi kapcsolatba az alattvalókat, s azért vannak azokban házak, utcák és piacok, hogy az emberek egymással érintkezzenek, egymást megismerjék és megszeressék; anélkül ugyanis szomorú és sivár volna az emberi társadalom. Azért a leggondosabb fejedelmek már régóta sokféle szabadsággal és kiváltsággal ruházták fel az ilyen községi kötelékbe állott lakosokat, hogy ez által többi alattvalóikat is boldoggá tegyék s neveiket megörökítsék. Tehát mi is kegyelmesen és elismeréssel tekintetbe vesszük a Szatmár vármegyében levő tisztes és érdemes Szatmár és Németi városok polgárainak sokféle hasznos szolgálatait és érdemeit, melyekkel ők nemcsak a békés és boldog időkben, hanem a sokféle rettenetes háború s a legközelebb lecsendesített felkelés viszontagságai között is folyvást tündöklöttek, nevezetesen akkor, midőn az oszmán hatalom a Mi Magyarországunkba beférkőzve s annak legkiválóbb részeit tűzzel-vassal kegyetlenül pusztítva, elfoglalta s igája alá vetette, azután pedig annak legfontosabb erősségét s Erdély kulcsát, Váradot, ostrommal bevette, ők, bár a törökök folytonos kirohanásainak, pusztításainak, rablásainak, fosztogatásainak és dúlásainak szüntelenül ki voltak téve, erős és rettenthetetlen szívvel szenvedték el számtalan polgártársuk megöletését, gyenge gyermekeik rabságra hurcolását, vagyonuk fölprédálását, egész sereg barmaik elhajtását, házaik s már érett vetéseik felperzselését, szőlőik és mezeik elpusztítását és önmaguk teljes tönkrejutását; e mellett meg nem szűntek a császári és királyi katonaságot eleséggel és készpénzzel a legnagyobb örömmel segíteni. Mikor a német várőrség fellázadt tisztjei ellen, ők vetették magukat közbe, ők vállaltak a tisztekért kezességet s ezáltal úgy ezekről, mint a közjóról a fenyegető veszedelmet okosan elhárították. Azonkívül, hogy a városuk mellett épült vár menedékül szolgálhasson úgy a császári katonaságnak, mint a király híveinek az ellenség betörései ellenében, azt folytonos kézi munkával, fuvarozással és sok ezer forintra rúgó költséggel erősítették, személyesen őrizték, az oszmánok dühös ostromait vitézül kiállották s a legutóbbi felkelés alkalmával is készek voltak inkább a három hónapi ostrom után városukat felégettetni s vagyonukat felprédáltatni, megszámlálhatatlanul sok kárt szenvedni, semhogy törvényes királyuk iránt a hűséget megszegjék. De még ekkor sem törtek meg, hanem bár minden pénzük és élelemkészletük elfogyott, ezen nagy ínségükben is közel táborozó seregünket 4000 forinttal segítették. Most is 8000 forintot hoztak be kincstárunkba, hogy Felséges Házunkhoz való hűségük buzgóságát megmutassák, s ez által méltán ösztönöztek bennünket viszont kegyelemre. Hogy tehát ennek gyümölcsét élvezzék s oly nagy érdemeik és annyiféle szolgálataik jutalmát elvegyék, hogy annyi viszontagság után megvigasztalódjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak s a király és a haza hasznára szolgáló virágzó állapotba kerüljenek, eleget kívánva tenni a hozzánk küldött tanácsbeli polgártársok, hites jegyzőik és hívünk becsületes Várady Mihály által előterjesztett kérésüknek: Szatmár és Németi eddig is szabad városainkat, az 1712. évben Pozsonyban tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tévén, hogy egy elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Németi nevezet alatt és régi határai is egyesíttessenek, ugyanakkor szabad királyi várossá tettük, neveztük, a többi szabad királyi örökségeink közé számláltuk és azok sorába és rendjébe helyeztük, melyek szabadságával és kiváltságaival már úgy is díszeskedett. Rendeljük, hogy ezután már ne mezővárosnak, hanem Szatmár-Németi szabad királyi városnak nevezze és címezze mindenki. Néki az országgyűlésén széket és szavazatot adunk s oda királyi levelünkkel meghívjuk. Azt is elhatároztuk és elrendeltük, hogy ezen Szatmár-Németi szabad királyi város, annak polgárai és lakói, azok maradékai és ivadékai ezentúl minden időben, szőlők, kilenced és szőlő-hegyi vám fölött rendelkező teljes földesúri hatalommal bírjanak, pereiket a Mi királyi tárnokainkhoz fellebbezhessék, hatalmuk legyen élet s halál felett, leveleiket saját pecsétjük alatt küldjék, a Tőlünk ezen polgárokra és az ő utódjaikra átruházott és átszármaztatott kiváltság és tekintélynél fogva. Az ország területén mindenféle vám és harmincad fizetésétől mentesek legyenek, s az ő szabadságaikban és szokásaikban, melyeket atyánk, boldog emlékezetű Leopold császár és király engedélyezett nekik, őket ezennel Mi is megerősítjük. Rendeljük, hogy más királyi városok szokásaihoz mérten egyéb kiváltságaikban is megtartassanak, nevezetesen: hogy maguk között igazságot szolgáltassanak; hogy határaikon belül mészárszékeket, vendégfogadókat, serfőző, egyéb italokat égető s áruló házakat és kereskedő boltokat állíthassanak s az azokból befolyó jövedelmet a tisztviselők és a közönség rendelése szerint közcélokra fordíthassák; hogy senkinek másnak ne lehessen az ő hírük és beleegyezésük nélkül ilyeneket állítani vagy magának tulajdonítani, hogy évenként az esztendő első napján szavazati többséggel, az elöljáróság és a nagy közönség akarata szerint tanácsosokat és tisztviselőket választhassanak; hogy a mesteremberek kiváltságolt céheit a kívülálló kontároktól megoltalmazhassák s ez utóbbiak készítményeit vásárok alkalmával le is foglalhassák; hogy magok között szabályrendeleteket hozhassanak, de úgy, hogy azok a haza törvényeivel ne ellenkezzenek; hogy a zsidókat, görögöket és rácokat maguk közöl kiküszöbölhessék; hogy régi szokásuk szerint barom-, belső- és heti-vásárokat tarthassanak és hogy vámokat szedhessenek az átmenőktől a hidak és utak jó karban tartására. Mivel pedig az ártatlan a vétkesért nem szenvedhet, rendeljük, hogy a város polgárai és lakosai mások könnyelmű adósságáért és egyéb vétkeiért a törvényes út mellőzésével elmarasztalhatók ne legyenek. Hogy pedig ezen szabadságaikról örökös bizonyságot adjunk, nemcsak jóvá hagyjuk és megerősítjük régi címerüket, de még új jelekkel is megnagyobbítjuk és ékesítjük, u. m.: zöldellő pálmafákkal és melléjük állított, kivont kardot tartó két páncélos vitézzel, a torony kapujában ülő s vigyázó oroszlánnal és annak kőfalait kerítő zavaros és habokkal zajló folyóval. Ezért nekik ezentúl a következő címert rendeljük és adjuk: égszínű, kerekded katonás pajzsot, a melynek alján kis zöld halom van s annak közepén erősen épült torony emelkedik négyszögű, faragott kövekből csinált kőfallal kerítve s tetején királyi koronával ékesítve. Az említett torony kapujában vörhenyes sárga oroszlán van természetesen ábrázolva, de kétágú és a hátára felemelt farokkal, tátott szájjal s kilógatott veres nyelvvel ülve, a pajzs jobb oldalára fordulva. A kőfal két oldalára két zöldellő pálma egész a torony tetejéig ér; a kőfal fokain pedig a páncélos és sisakos katonák, jobb kezükben kivont karddal, bal kezükkel tomporukra támaszkodva állnak őrt egymással szemben. A fent említett folyó a kőfalat minden oldalról körül fogja. Mindezt ezen királyi adománylevelünk kezdetén és homlokán a festő a Mi rendeletünk szerint fogja az ő művészetével a természetnek megfelelő színekkel sokkal világosabban és szemléletesebben ábrázolni. Sőt, hogy annál inkább bebizonyítsuk kegyelmünket s hogy ők annál inkább hű és engedelmes alattvalóink legyenek, császári és királyi hatalmunkkal megengedjük és hozzájárulunk, hogy ők és ivadékaik a város nevében kiadandó írásaikon veres viaszpecsétet használhassanak s az ilyen iratoknak, úgy mint más szabad királyi városokénak teljes hitelességük legyen. Azonkívül szabadságukban áll, mikor erejük és tehetségük engedi és a közjó azt kívánni fogja, városukat megfelelő kőfallal körülkeríteni és bástyákkal, meg kapukkal megerősíteni és fölékesíteni. Továbbá tartoznak más szabad királyi városok példáját követve, fentebb előadott szabadságaik elvesztésének terhe alatt, a háládatlanság és hűtlenség mocskától magokat megőrizni; ezen jótéteményünket és fokozott kegyelmünket elismerni utódainkhoz, a Bennünket követő törvényes magyar királyokhoz állandóan hívek maradni és további szolgálataikkal azutáni kegyelmünkre magukat méltóvá tenni. Amint most községüket szabad királyi várossá tesszük, ezek közé helyezzük, emeljük, odaírjuk és közéjük számláljuk: épp úgy öregbítjük, ékesítjük, rendeljük, jóváhagyjuk, megerősítjük régi kiváltságaikat ezen oklevelünkben foglalt rendeletünkkel, azonban épségben maradva másoknak, különösen pedig az ezen városban lakó nemeseknek jogai. A minek emlékére és örökös állandóságára kiadtuk ezen kiváltságlevelünket, megerősítve azt titkos függő pecsétünkkel, melyet, mint magyar király szoktunk használni, stb. Kelt Ausztriában, Bécs városában, 1721. évi január 2-án.

(Következnek az oklevelet kiállító, valamint hitelességéről tanúskodó egyházi és világi főrendek nevei, a vörös viaszpecsét piros-fehér zsinórra függesztve).

Elek György